Uluru

A szállás elfoglalása után még pénteken be is mentünk a nemzeti parkba megnézni Ulurut (vagy ahogy a fehérember mondja, Ayers Rockot, Uluru a helyi Anangu törzs által adott név), ami egy formás kis vöröses homokkőkupac random ledobva az Északi Területre. A kicsi jelző talán nem épp megfelelő, tekintve hogy 348 méter magas és 9,4 km körbesétálni... Egyszóval látványos, no.

A körbesétálást másnapra halasztottuk, de egy rövidebb túrácskát azért még bevállaltunk naplemente előtt, mégpedig a Kuniya Walk nevezetűt, ami egy állandó vízgyűjtőhöz vezet. Gondolhatjátok mennyire nagy szám az állandó vízforrás a sivatagban, szent helyként tisztelik az őslakosok, jó ideig csak a törzs teljes jogú férfitagjai láthattak a helyet... szerencsére én nem vagyok Anangu, úgyhogy simán odamehettem :)

 

A bejárat

Tényleg hihetetlen színei vannak

Ez pedig itt kérem a víz. Látjátok úgy középtájon azt a facsemetét? Az ott lévő tavacskát hívták eredetileg Ulurunak, nem is a követ, de végül az egész hely neve ez lett.

(Már itt megállapítottuk, hogy legnagyobb ellenségeink a legyek lesznek, a táborba visszaérve első dolgunk volt légyhálókat venni, no de ne rohanjunk meg ennyire előre...)

Szóval a fejünk körüli hessegetéssel terhelt túra után a Sunset Viewing Car Parkot kerestük föl, mert itt bizony az is van: a legszebb rálátást biztosító helyre hosszú-hosszú parkolót építettek, mi is beálltunk hát naplementét lesni, de sajna nem volt szerencsénk...

ilyen felhők takarták el a Napot, így a varázslatos színátmenet helyett nekünk csak ez jutott:

Sebaj, majd holnap a napfelkelte!

Másnap hajnalban (miután nagy nehezen Győzőt is sikerült kiverni az ágyból) légyhálóinkkal felszerelkezve indultunk ezúttal a Sunrise Viewing Pointra, gondolom kitaláljátok ez mire való :) Útközben azért lecsekkoltuk a kilátást az előző állomáshelyről is, íme:

Utolsó pillanatban értünk oda napfelkeltére, már jó kis tömeg állt ott:

Ők azok, a Nappal a háttérben

Az Uluru pedig így festett

Közben előbukkant a Nap is

Jobbra a nagy az Uluru, balra az a kupac pedig a Kata-Tjuta, a következő bejegyzés sztárja

Ha már eljöttünk idáig, persze körbe is akartuk sétálni, ehhez erőt pedig piknikreggeli formájában gyűjtöttünk, míg a sok-sok embert néztük, akik megmászni készültek az Ulurut:

Az őslakosok amúgy kifejezetten kérik, hogy ne tegyük, mert ez nekik szent hely,
arról nem is beszélve hányan meghaltak már...

Mi ezt tiszteletben is tartottuk, bár egyszer azért óvatosan megsimogattuk a sziklat

No szóval nekiindultunk, először még árnyékban, később már tikkasztó napsütésben, végig hálaimát rebegve a légyháló feltalálójának :)

A végefelé az egyik vízgyűjtőnél még el is szundítottunk vagy 20 percre, 

mind a hárman, szépen a rácson fekve :)

A melegtől eléggé kimerültünk, főleg a hipóreklámnak is beillő Ági, úgyhogy ő hazament aludni, mi pedig meg Győzővel megnéztünk egy (elég unalmas) 

didgeridoo showt (az őslakosok hangszere) és egy előadást a hagyományos fegyverek készítéséről és használatáról

(a bácsi nagyon lelkesen elemezte hogyan lehet egy dárdával levadászni egy kengurut), és egyúttal találkoztunk az első magyarokkal is! Aztán mi is szundítottunk egyet, megmártóztuk a medencében, és már készen is álltunk az új kalandra.

Ágica bejegyzése itt.