Mount Gambier

Tazmániát úgy ahogy kipihenve szombaton új kirándulásra indultunk, ezúttal Hunter-rel kiegészülve. Négy óra a kocsiban egy hétévessel, aki folyton azt kérdezi, mikor érünk már oda - igazi kihívás! Biztos ami biztos megtanítottam őket barchobázni és szóláncozni :)

 Bizonyíték, hogy nem csak miattam kellett pisiszünetet beiktatni :)

11 körül értünk a Naracoorte barlangokhoz

Amellett, hogy szépek, mindenféle dinoszauruszkori fosszíliát is felfedeztek itt, 

ebből rekonstruálták ezt a monstrumot is, valami őswombatot - Hunter for scale

Tavaszodik!

Első barlang: Bat Cave

Be sajnos nem lehet menni, egyrészt mert nem szeretnék ha megzavarnánk a több ezer plafonról csüngő denevért, másrészt mert a talajt igen vastag réteg guanó borítja...
Egy megfigyelő szobában hallgattunk előadást és néztünk mindenféle felvételeket,
egész szépen bekamerázták őket még hőérzékelő kamerával is!

Második barlang: Blanche Cave

Ahogy jobb alul is látszik, a barlang különlegessége, hogy három helyen is nyitott, 

így nagy területen természetes fényt kap, egész sűrű növényzet is található benne

Bal alul pedig a kőállatok sorakoznak: előtérben egy ló, háttérben egy vizicsikó

A nyitottsága miatt persze sok állat is tanyázott itt, a talaj igazi aranybánya a tudósoknak, itt látszanak az ásatások - ahol a szín változik, ott szakadt be az egyik legnagyobb plafondarab, azóta felgyorsult az állati maradványok lerakódása, főleg mert a baglyok itt köpködték ki a csontokat amiket nem tudtak megemészteni

Harmadik barlang: Alexandra Cave

Jártam már pár barlangban Magyarországon vagy épp Szlovéniában, úgyhogy nem nagyon számítottam csodára, de kellemesen csalódtam: az információs táblán is látható tökéletes tükröződés tényleg nem semmi, és itt van Ausztrália második leghosszabb szalmacseppköve is, 3 méter hosszan csüng le a plafonról, a jobb oldali képen

Mintha egy Disney-kastély nőne fejjel lefelé

És a már említett tükröződés, ezúttal egyben, ahogy mi láttuk

Negyedik barlang: Wet Cave

Ide vezetés nélkül is lehet menni, csak két nagy terem egy folyosóval összekötve, 

nekünk inkább a bejárat tetszett, pózoltunk is egyet :)

Búcsúzunk Naracoorte-tól, ez a szoborcsoport hivatott az ősmaradványokra emlékeztetni, 

bár én csak három óriási kőteknőst látok, amin fura rozsdás csontvázak játszanak...

Egy órával később már meg is érkeztünk Mount Gambier-be, egy szuper kis kempingbe. Az út végét persze csukott szemmel autóztam, a fiúk nem akarták, hogy idő előtt meglássam a Blue Lake-t :) Szóval berendezkedtünk, aludtunk egy kicsit, Hunter ugrált pár órát valami hatalmas párnán, megvacsoráztunk, aztán irány vissza a város. Először desszertet szereztünk, fánkot és fagyit, aztán a Cave Garden-be mentünk: ez egy hatalmas víznyelő a város közepén, aminek a falára sötétedés után aboriginal Dreamtime Story-kat (az őslakosok eredettörténeteit) vetítik:

A jobb oldali kis erkélyszerűségben álltunk, és úgy figyeltük a show-t

A kedvencünk Mount Gambier története volt: ahogy a vulkán (mert hogy a hegy valaha vulkán volt, de már vagy hatezer éve inaktív - Ausztrália amúgy is az egyetlen kontinens működő vulkán nélkül, mégse olyan veszélyes hely ez!) kihűlt és vízzel töltődött fel, nem volt hol megsütni a húst, a tüzet pedig az önző Kookaburra ember birtokolta, míg egy bátor ifjú el nem lopta - aki hőstette közben meg is égette magát a tűzzel mielőtt vörösbeggyé változott; persze ezért vörös a vörösbegy begye! (egy kis háttérinfó: az ősi őslakosokat sokszor azonosították a totemállataikkal, a kookaburra is egy madár, kifejezetten idegesítő nevetéssel...)

Az esti mese után nem sokkal tényleg nyugovóra is tértünk, hogy másnap csodaszép napra ébredjünk :) És mi mást is csinálhat az ember ragyogó napsütésben, mint hogy újra föld alá vonul? A városban is van ugyanis egy mészkőbarlang, az egyik legnagyobb terme pont a főút alatt húzódik, igaz 20 méterrel alatta.

Engelbrecht Cave

A 20. század elején szemétlerakónak használták (például a whiskey gyár és a hentesek),

 ma a környék legnépszerűbb búvárbarlangja, nagy része földi halandók számára 

nem is látogatható. A vezetés itt tetszett a legjobban, láttuk a tó bejáratát is, 

búvárfelszerelést, mindenféle barlangi szakdolgokat és fosszíliákat is

A bejárat itt is impresszív

Az udvaron pedig végre sikerült lencsevégre kapnom a narancssárga fákat: 

télire valami élénk színű mohaféle lepi be a fákat, majd a tavasz előrehaladtával eltűnik és 

helyet ad a rügyeknek és leveleknek - állítólag ártalmatlan és szerintem tök jól néz ki

Csoportkép, egyedi beállítással :)

Ágicának fotóztuk!

Következő megálló: Little Blue Lake
Ez is csak egy víznyelő, de nem éppen sikeres az elnyelésben ;)

Részletek

És persze a lényeg: a bátor ugrálók! :)

(Andy ugrott a nagy szikláról, én a kicsiről, Hunter pedig a mólóról

Egy viszont közös volt: mind majd megfagytuk a 12 fokos vízben!)

Piknik és mókázás a Valley Lake-nél

És végre, végre megláttam az igazi Blue Lake-et is!!! 

Nevét onnan kapta, hogy a nyári hónapokban (egyelőre tudományosan 

megmagyarázhatatlanul) kékké válik; hát nekem már a tavaszi színe is tetszett :)

Az Aquifer Tour bemutatja a szivattyúházat is (jobb fölső), és amennyire csak lehet, levisz a tóhoz, a szivattyúkhoz (bal alsó), de a vízfelszínhez nem szabad menni, mert mint minden édesvíz Dél-Ausztráliában, ez is ivóvíz, és félnek a szennyeződéstől.

 Nyomáspróba, némi szivárvánnyal

És hát maga a tó!

Kékek, kontrasztok

Itt is megtaláltam a furaszínű fákat, a háttér ezúttal az ég

:)

Miután körbesétáltam a tavat (egyedül, a fiúk már jártak itt, és Hunter egész nap teniszezni meg medencébe ugrálni meg mindenfélét játszani akart, így ők a délutánt a kempingben töltötték), megkerestem a többieket, és míg Hunter mint egy fáradhatatlan labda pattogott, Andy pedig vacsorát készített, én az utolsó sugarakat kiélvezve olvasgattam a pázsiton :) No azért mielőtt mindenki irigykedne, egyszer meg kellett mentenem Huntert mert a lelkem fennragadt a mászókán :) Vacsora után pedig pingpong-bajnokságot rendeztünk, és büszkén jelentem be, hogy én állhattam a dobogó legfelső fokára!

Másnap reggel esőre ébredtünk, az időjárás is siratta hogy indulnunk kell haza, de azért pár megállót még beiktattunk, ahogy a tengerpartot követve ezúttal a déli úton autóztunk haza.

Beachport, az állam második leghosszabb (800 m) mólójával

Hunter nem volt épp lelkes, de némi hisztizés és bömbölés után csak kijött velünk a végéig, noha váltig állította, hogy életveszélyben van: vagy a pallók közti rések egyikén fog beleesni a vízbe és szörnyethalni, vagy egy cápa fog felugrani a mólóra és széttépni minket :)

Jobbra nézve a partról, már forrócsokival a kezünkben - eddigre persze elállt a szél

Kingston strandjához érve már megint ezerrel tűzött a Nap, 

ki is néztünk egy árnyékos kis padot ebédelni

Persze ahogy kinyitottuk fish and chipses dobozainkat, egyből társaságunk akadt :)

És amiről a város igazán híres: The Big Lobster!!!

Közel 150 km-en keresztül a Coorong National Park-on keresztül vezetett az út, egyszer le is tértünk a főútról, hogy a 7 mile road-on közelebbről is szemügyre vegyük az élővilágot

Ami persze már megint rákvadászatba fordult...

Hunter bátor volt, én még mindig csak fotózni vagyok hajlandó :)

Aztán egyszer csak elfogyott az út!

Szerencsére jött a kompos néni és átfuvarozott minket

Fogadóbizottság a túloldalon :)

Másfél órával később pedig már otthon is voltunk, és egy jó kis mozieste keretében vezettük le a hétvége fáradalmait: aki még nem látta, tessék megnézni a Shaun the Sheep-et!!!

Tazzie - Day 8

Utolsó teljes napunk reggele, megpróbáltuk hát megenni ami műzlink csak volt, de a maradékot végül csak a madaraknak adtuk :)

 Éhenkórász fajta 1

Éhenkórász fajta 2

Ők különösen tetszettek, mert a lábukkal pakolták a csőrükbe a darabokat :)

Mára már esőt jósoltak, úgyhogy visszaindultunk Hobartba, hogy a délutánt a híres MONA-ban (Museum of Old and New Art) töltsük. Szerencsére útközben azért még sütött a Napocska:

 

 

Jobbra középfelé látszik a Mount Wellington is, ahol szombaton hógolyóztunk :)

Emlékeztek még a titokzatos szombati sikertelen kitérőre? No most úgy ahogy útba is esett a dolog, újra próbálkoztunk hát, és ezúttal sikerrel jártunk :) Gondolom főleg a pénteki tévéhajsza után senki nem lepődik meg, hogy Andy sportrajongó, a footy-n kívül a krikett a nagy szerelem, persze MUSZÁJ volt meglátogatnunk a krikettlegendát, Boonie-t a Bellerive Oval-ben. Mármint a szobrát. És inni vele egy sört. Merthogy Mr. Boon azon kívül hogy fantasztikus játékos volt, az Ausztrália-Anglia repülőúton elfogyasztott sörök rekordját is tartja: 56 (kis) üveg 22 óra alatt!

Andy is a happy man :)

Sokan mondták nekünk hogy kihagyhatatlan tazmán élmény a MONA, de azért fél napnál többet ne vesztegessünk rá, mert annyi minden csoda van még erre. Ahogy gyűltek a felhők, elérkezettnek láttuk az időt erre a fél napra. Éppen beértünk az első cseppekkel egy időben, és bár az épület fantasztikus (vagy négy emelet a föld alatt, sziklába vájva, hogy nehogy megzavarja az addigi szép tájat és szőlőültetvényeket), a múzeum maga inkább csalódás volt. Sötét, nyomasztó, folyamatos hangzavarral, amin a fő sztár, Marina Abramovics sikító embereket mutató videóinstallációja sem segített... Mondjuk az egyik projektje kifejezetten tetszett, a Counting Rice (Rizsszámolás):

Leadod az összes cuccod, felveszel egy laborköpenyt és egy zajszűrő fülhallgatót, bemész egy nagy terembe egy hosszú asztallal, leülsz, kapsz egy lapot egy ceruzát és egy bögre rizs-lencse keveréket, és hajrá. Maradsz amíg akarsz, csinálsz amit akarsz. A cél, hogy rájöjj, mindenféle kütyük nélkül is ki tudod kapcsolni az agyad. Nekem a számolás része annyira nem jött be, de a szétválogatás szuper volt, majdnem fél órát játszottam! Andy persze a terembe se jött be...

Tetszett még a Room of the Dead, ahol egy múmiát mutattak be teljes testszkennel, vagy a Madonna projekt, ahol 30 lelkes rajongó adta elő egy régebbi albumát. Na jó, a trambulin az udvaron is kúl. De más nem.

Esetleg még a kilátás, Mount Wellington felhőben

Mi meg hát persze mindig kúlok vagyunk, akkor is ha
Andy-nek kettészakad a feje a kortárs művészettől :)

Utolsó este lévén kényeztetésre szántuk el magunkat, és egy csilivili kis hotelben szálltunk meg, közvetlenül a kikötőben.

 Kilátás a szobából

 

 

Röpke séta a kikötőben, aztán beültünk a legjobb Fish & Chips helyre, a Fish Frenzie-be:

És persze a névadó fogást, a Fish Frenzie-t kóstoltuk meg - 

méltó búcsú a szuperklassz kis tazmániai kalandtól :)

Utóirat: kedd reggel kicsekkolás után felkerestük még egyszer a kedvenc kis reggelizőhelyünket, a Patanellát, rendeltünk egy szokásosat, és nemcsak hogy kiderítettük hogy Rose nagy Doctor Who rajongó, de útravalónak kaptunk még egy-egy isteni brióst is :) Aztán átbumliztunk a reptérhez, lemostuk, kimostuk, felmostuk és átmostuk a furgont, leadtuk, és hazarepültünk. The End.