Mount Gambier

Tazmániát úgy ahogy kipihenve szombaton új kirándulásra indultunk, ezúttal Hunter-rel kiegészülve. Négy óra a kocsiban egy hétévessel, aki folyton azt kérdezi, mikor érünk már oda - igazi kihívás! Biztos ami biztos megtanítottam őket barchobázni és szóláncozni :)

 Bizonyíték, hogy nem csak miattam kellett pisiszünetet beiktatni :)

11 körül értünk a Naracoorte barlangokhoz

Amellett, hogy szépek, mindenféle dinoszauruszkori fosszíliát is felfedeztek itt, 

ebből rekonstruálták ezt a monstrumot is, valami őswombatot - Hunter for scale

Tavaszodik!

Első barlang: Bat Cave

Be sajnos nem lehet menni, egyrészt mert nem szeretnék ha megzavarnánk a több ezer plafonról csüngő denevért, másrészt mert a talajt igen vastag réteg guanó borítja...
Egy megfigyelő szobában hallgattunk előadást és néztünk mindenféle felvételeket,
egész szépen bekamerázták őket még hőérzékelő kamerával is!

Második barlang: Blanche Cave

Ahogy jobb alul is látszik, a barlang különlegessége, hogy három helyen is nyitott, 

így nagy területen természetes fényt kap, egész sűrű növényzet is található benne

Bal alul pedig a kőállatok sorakoznak: előtérben egy ló, háttérben egy vizicsikó

A nyitottsága miatt persze sok állat is tanyázott itt, a talaj igazi aranybánya a tudósoknak, itt látszanak az ásatások - ahol a szín változik, ott szakadt be az egyik legnagyobb plafondarab, azóta felgyorsult az állati maradványok lerakódása, főleg mert a baglyok itt köpködték ki a csontokat amiket nem tudtak megemészteni

Harmadik barlang: Alexandra Cave

Jártam már pár barlangban Magyarországon vagy épp Szlovéniában, úgyhogy nem nagyon számítottam csodára, de kellemesen csalódtam: az információs táblán is látható tökéletes tükröződés tényleg nem semmi, és itt van Ausztrália második leghosszabb szalmacseppköve is, 3 méter hosszan csüng le a plafonról, a jobb oldali képen

Mintha egy Disney-kastély nőne fejjel lefelé

És a már említett tükröződés, ezúttal egyben, ahogy mi láttuk

Negyedik barlang: Wet Cave

Ide vezetés nélkül is lehet menni, csak két nagy terem egy folyosóval összekötve, 

nekünk inkább a bejárat tetszett, pózoltunk is egyet :)

Búcsúzunk Naracoorte-tól, ez a szoborcsoport hivatott az ősmaradványokra emlékeztetni, 

bár én csak három óriási kőteknőst látok, amin fura rozsdás csontvázak játszanak...

Egy órával később már meg is érkeztünk Mount Gambier-be, egy szuper kis kempingbe. Az út végét persze csukott szemmel autóztam, a fiúk nem akarták, hogy idő előtt meglássam a Blue Lake-t :) Szóval berendezkedtünk, aludtunk egy kicsit, Hunter ugrált pár órát valami hatalmas párnán, megvacsoráztunk, aztán irány vissza a város. Először desszertet szereztünk, fánkot és fagyit, aztán a Cave Garden-be mentünk: ez egy hatalmas víznyelő a város közepén, aminek a falára sötétedés után aboriginal Dreamtime Story-kat (az őslakosok eredettörténeteit) vetítik:

A jobb oldali kis erkélyszerűségben álltunk, és úgy figyeltük a show-t

A kedvencünk Mount Gambier története volt: ahogy a vulkán (mert hogy a hegy valaha vulkán volt, de már vagy hatezer éve inaktív - Ausztrália amúgy is az egyetlen kontinens működő vulkán nélkül, mégse olyan veszélyes hely ez!) kihűlt és vízzel töltődött fel, nem volt hol megsütni a húst, a tüzet pedig az önző Kookaburra ember birtokolta, míg egy bátor ifjú el nem lopta - aki hőstette közben meg is égette magát a tűzzel mielőtt vörösbeggyé változott; persze ezért vörös a vörösbegy begye! (egy kis háttérinfó: az ősi őslakosokat sokszor azonosították a totemállataikkal, a kookaburra is egy madár, kifejezetten idegesítő nevetéssel...)

Az esti mese után nem sokkal tényleg nyugovóra is tértünk, hogy másnap csodaszép napra ébredjünk :) És mi mást is csinálhat az ember ragyogó napsütésben, mint hogy újra föld alá vonul? A városban is van ugyanis egy mészkőbarlang, az egyik legnagyobb terme pont a főút alatt húzódik, igaz 20 méterrel alatta.

Engelbrecht Cave

A 20. század elején szemétlerakónak használták (például a whiskey gyár és a hentesek),

 ma a környék legnépszerűbb búvárbarlangja, nagy része földi halandók számára 

nem is látogatható. A vezetés itt tetszett a legjobban, láttuk a tó bejáratát is, 

búvárfelszerelést, mindenféle barlangi szakdolgokat és fosszíliákat is

A bejárat itt is impresszív

Az udvaron pedig végre sikerült lencsevégre kapnom a narancssárga fákat: 

télire valami élénk színű mohaféle lepi be a fákat, majd a tavasz előrehaladtával eltűnik és 

helyet ad a rügyeknek és leveleknek - állítólag ártalmatlan és szerintem tök jól néz ki

Csoportkép, egyedi beállítással :)

Ágicának fotóztuk!

Következő megálló: Little Blue Lake
Ez is csak egy víznyelő, de nem éppen sikeres az elnyelésben ;)

Részletek

És persze a lényeg: a bátor ugrálók! :)

(Andy ugrott a nagy szikláról, én a kicsiről, Hunter pedig a mólóról

Egy viszont közös volt: mind majd megfagytuk a 12 fokos vízben!)

Piknik és mókázás a Valley Lake-nél

És végre, végre megláttam az igazi Blue Lake-et is!!! 

Nevét onnan kapta, hogy a nyári hónapokban (egyelőre tudományosan 

megmagyarázhatatlanul) kékké válik; hát nekem már a tavaszi színe is tetszett :)

Az Aquifer Tour bemutatja a szivattyúházat is (jobb fölső), és amennyire csak lehet, levisz a tóhoz, a szivattyúkhoz (bal alsó), de a vízfelszínhez nem szabad menni, mert mint minden édesvíz Dél-Ausztráliában, ez is ivóvíz, és félnek a szennyeződéstől.

 Nyomáspróba, némi szivárvánnyal

És hát maga a tó!

Kékek, kontrasztok

Itt is megtaláltam a furaszínű fákat, a háttér ezúttal az ég

:)

Miután körbesétáltam a tavat (egyedül, a fiúk már jártak itt, és Hunter egész nap teniszezni meg medencébe ugrálni meg mindenfélét játszani akart, így ők a délutánt a kempingben töltötték), megkerestem a többieket, és míg Hunter mint egy fáradhatatlan labda pattogott, Andy pedig vacsorát készített, én az utolsó sugarakat kiélvezve olvasgattam a pázsiton :) No azért mielőtt mindenki irigykedne, egyszer meg kellett mentenem Huntert mert a lelkem fennragadt a mászókán :) Vacsora után pedig pingpong-bajnokságot rendeztünk, és büszkén jelentem be, hogy én állhattam a dobogó legfelső fokára!

Másnap reggel esőre ébredtünk, az időjárás is siratta hogy indulnunk kell haza, de azért pár megállót még beiktattunk, ahogy a tengerpartot követve ezúttal a déli úton autóztunk haza.

Beachport, az állam második leghosszabb (800 m) mólójával

Hunter nem volt épp lelkes, de némi hisztizés és bömbölés után csak kijött velünk a végéig, noha váltig állította, hogy életveszélyben van: vagy a pallók közti rések egyikén fog beleesni a vízbe és szörnyethalni, vagy egy cápa fog felugrani a mólóra és széttépni minket :)

Jobbra nézve a partról, már forrócsokival a kezünkben - eddigre persze elállt a szél

Kingston strandjához érve már megint ezerrel tűzött a Nap, 

ki is néztünk egy árnyékos kis padot ebédelni

Persze ahogy kinyitottuk fish and chipses dobozainkat, egyből társaságunk akadt :)

És amiről a város igazán híres: The Big Lobster!!!

Közel 150 km-en keresztül a Coorong National Park-on keresztül vezetett az út, egyszer le is tértünk a főútról, hogy a 7 mile road-on közelebbről is szemügyre vegyük az élővilágot

Ami persze már megint rákvadászatba fordult...

Hunter bátor volt, én még mindig csak fotózni vagyok hajlandó :)

Aztán egyszer csak elfogyott az út!

Szerencsére jött a kompos néni és átfuvarozott minket

Fogadóbizottság a túloldalon :)

Másfél órával később pedig már otthon is voltunk, és egy jó kis mozieste keretében vezettük le a hétvége fáradalmait: aki még nem látta, tessék megnézni a Shaun the Sheep-et!!!