A collegium gyönyörűsége, hogy matematikusként egyetemi éveim alatt skandináv drámákat is tanulmányozhattam, így kerültem közelebbi barátságba Henrik Ibsennel, akinek Nora című emancipációdrámáját láttam a Schauspiel Frankfurt színházban. Szerencsére az otthon töltött hét alatt újraolvastam a drámát, mert Michael Thalheimer rendezése rohant mint a fene, 80 perc alatt lezavarták az egészet, szegény színészek (mind az öt) csak úgy kapkodott levegő után egy-egy elhadart nagymonológ vagy párbeszéd után. Na ja, ugyanis elfelejtettem mondani, életemben először vállalkoztam rá, hogy németül nézek meg egy darabot... Ezzel a kis segítséggel szerencsére tudtam követni mindent :) Amúgy kifejezetten érdekes rendezés volt, teljesen üres, hatalmas, fekete színpaddal, ahol Nora (Bettina Hoppe) el nem hagyta a jobb sarokban számára kijelölt max 1 méter sugarú körét, a szimbolikus kalitkáját, Torvald (Marc Oliver Schulze) pedig vagy nyolcszor tudta kimondani, hogy Nora, mire a bal hátsó sarokban nyíló óriási ajtóból a feleségéhez futott. Arról nem is beszélve, hogy két másik szereplő, Frau Linde és Krogstadt csuromvizesen léptek színpadra, Nora pedig a darab egyik tetőpontján heavy metálra pogózott egyedül, mezítláb, matrózruhában, miközben a többiek állatmaszkokkal a fejükön meredtek a közönségre. A végén persze Nora felnő, és elhagyja férjét, a közönség pedig fellélegezve a színházat, hogy talán még nem ért véget a mai meccs... (aminek állását amúgy meghajlás közben Schulze elmutogatta a közönségnek, no comment.) Végül pedig néhány kép, csak a rend kedvéért:
Nora a babaházát rajzolja a levegőbe
Torvald épp bölcselkedik, Nora rémüldözik
Frau Linde előrejelzi az elkerülhetetlen véget
Háttérben, az ajtóban Torvald áll gorillafejjel
Norának pedig természetesen birkajelmez jutott...
