Autista tábor - első rész

Szombat

Délelőtt még lázasan folyt a munka, ráadásul nem tudom említettem-e már, Martina megnyert egy jó nagy összegű pályázatot, úgyhogy velünk párhuzamosan mindenféle munkások dolgoztak az elektronikus hálózaton (bizony, most már nem csak a konyhában lesz áram!), valamint betonoztak, tetőt javítottak és megtoldottak, mint egy szorgalmas kis hangyaboly, úgy nézett ki a telek. Közben elkezdtek szállingózni a cseh asszisztensek, és ebéd után megkezdődött a szellemi munka.

A tavalyi hibából okulva, amikor is kissé váratlanul értek minket az események és a gyerekek, most egész rendes felkészítésnek vetettük alá a workcamp résztvevőit. Már az első hét folyamán tartottunk cseh órát, elkészíthette mindenki a saját kis zsebszótárát gyereknevelős kifejezésekkel (gyere ide, nem szabad, éhes vagy? stb.), minden gyerekről profilt készítettünk: fotó, név, kor, diagnózis, kommunikáció, miben kell neki segíteni, mit szeret, mit nem, és mindenféle fontos infó, mint pl. éjszaka bepisil-e, vagy tud-e úszni. Át is tanulmányoztuk őket együtt, és a tábor alatt is bármikor vissza lehetett lapozni, ha valakiben kérdés merült volna fel. Erre a munkára igaziból büszke vagyok, mert az ötlet és a megvalósítás is az enyém volt, és még a cseh asszisztensek is használták a mi kis angol útmutatónkat :)

Szombaton pedig már együtt folytattuk a fejtágítást, ebéd után autizmus workshoppal, általános bevezetéssel a tábor történetéről, menetrendjéről, a feladatokról, beosztottuk az asszisztenseket, és akiknek szükségük volt segítségre, kaptak önkéntest. Gyerekbeosztás ügyileg azt hiszem én voltam a legszerencsésebb, egy Luky nevű Down-kóros kissrácot kaptam, akire tavaly már vigyáztam Eva segédeként. Egy csupaszív, vidám kis srác ez a Luky, 12 éves, és már kamaszodik ám, de még így is bármikor lehet tőle puszit kérni :) Bár tud, de nagyon nehezen jár, így leginkább babakocsiban közlekedik, de az emelgetésen kívül semmi sem igazán nehéz vele, úgyhogy én végül nem kaptam önkéntest.

Az elmélet után gyakorlat következett, a régi asszisztensek belebújtak a rájuk bízott gyerkőc bőrébe, az újaknak pedig le kellett vezényelni egy uzsonnáztatást. Eléggé meg voltak szeppenve, amikor elkezdtünk kiabálni, el-elszaladni, leettük magunkat és dobáltuk a dinnyét, de utólag azt mondták az igazi gyerekcsapat kevésbé veszedelmes, mint mi voltunk, és a sokkterápia bevált :)

Persze voltak mindenféle ismerkedős, névtanulós programok is, este pedig tábortűz, úgyhogy felkészülten várhattuk a másnapot.

Vasárnap

Ebédig még volt egy utolsó nagy hajrá, sátorépítés, rendrakás, söprögetés, de aztán végre megérkeztek a gyerekek, köztük Luky is :) Nem tudom, hogy emlékezett-e rám tavalyról (1-2 szót eltekintve nem beszél, de amúgy ügyesen kommunikál), de nagy szeretettel fogadott, és le sem szállt a nyakamról egy darabig.

A programokról általánosságban is elmondható, hogy kissé monotonul ismétlik egymást, az autistáknak elég szigorú napirendre van szükségük, és itt is megpróbáltunk egyfajta rutint kialakítani. Az 5 (!) étkezés mindig ugyanabban az időpontban, ugyanazzal az étkezésre hívó dallal, ébredés, mosakodás, öltözés, esti mosakodás, fekvés, mind-mind ugyanúgy zajlik minden nap. Közben a programok kicsit variálódnak, kézművesség, séta, és jó idő esetén strand a felhozatal. Vasárnap is sétáltunk egyet, aztán uzsonna, kézműveskedés (elkészítettük a gyerekek kalóz-dobozát, amiben majd a héten gyártott kincseket tarthatják), vacsora, mosakodás, fekvés. Szerencsére én már első nap letudtam az éjszakai ügyeletet, és valami csoda folytán később ebéd utáni felügyeletre sem osztottak be :) Azért izgultam egy kicsit, mert az ügyeletes csoportban én voltam a sofőr, úgyhogy ha bármi baj történik, nekem kellett volna valami idegen autót egy hátsó ülésen minden valószínűség szerint üvöltő gyerekkel a legközelebbi kórházig vezetni, ami valljuk be őszintén, cseppet sem kecsegtető… De végül nem történt semmi, és még aludni is tudtam valamennyit.