Kings Canyon

Egy-két életkép még útközbenről, milyen is autóval átszelni az ausztrál Outbacket:

Szerencsésen megérkeztünk, és megint csak a bevált forgatókönyvet követtük: rövid sétára indultunk, ami a The Kings Creek Walk névre hallgatott.

A bejáratnál összefutottunk gyík komával, aki egész türelmesen tűrte, amíg Ágival kiéljük fényképész-hajlamainkat :)

Győző biztonságos távolságból figyel :)

A túrán engem a sziklafal színei és formái nyűgöztek le legjobban, íme egy kis ízelítő:

Az út vége most is egy vízgyűjtő volt, amit ugyan a kilátóból nem lehetett látni, de állítólag ott van a fák mögött :)

A naplementét pedig már a tábor területéről néztük:

A másnapi napfelkelte opcionális program volt, de végül mind a hárman részt vettünk rajta. Nem volt csúnya, de a reggel igazi izgalma csak ezután jött, mely azóta Ági Nagy Skorpió Kalandja néven került be a történelembe. Történt ugyanis, hogy Ágica éjszaka pisilni ment. És rálépett valamire. Ágica lévén persze nem ám falevélre, hanem skorpióra. Igazira. Félálomban csak kicsit pánikolt rajta, még csak nem is sikított, szépen fogjul ejtette ha esetleg az ellenanyag előállításához majd kellene,

rakott rá bögrét, követ és széket (utóbbi kettőt a dingók ellen), és visszabújt aludni. Másnap reggel azért elmesélte a recepción a történteket, akik megnyugtatták hogy ha a skorpió megcsípte volna, üvöltene a fájdalomtól, úgyhogy valószínűleg nem csípte meg. Ezután már csak a bűnöst kellett eltüntetni

a kötelező dokumentáció után Győző vállalta magára a feladatot,

és egy bottal odébbpiszkálta, pontosabban nekicsapta egy kőnek, hogy még az ollói is kettéálltak szerencsétlennek. De legalább többé nem bántja Ágicát :)

A közjáték ellenére is egész jó időben értünk a Kings Canyonhoz, még a dögmeleg előtt megmásztuk a kaptatót  fel a peremre, utána már "csak" körbe kellett menni :)

A hely gyönyörű. Csodaszép. Fantasztikus. Az abszolút kedvenc eddig :)

Egyszer letértünk kilátópontok egy sorához,

amikhez csak egy hídon keresztül lehetett eljutni, cserébe viszont egy kiszögellésen ki lehetett állni a kanyon fölé!

Na ki volt az az idióta hármunk közül, aki ezt meg is tette? Természetesen én :)

Azért a biztonságos módszert is alkalmaztuk

Utána békésebb kitérő következett,

lépcsők hosszú sora vezetett le egy hűvös tavacskához, ahol meg is pihentunk egy kicsit.

A hely amúgy Garden of Eden névre hallgat :) Miután visszamásztunk a peremre, az utunk egyre inkább lejtett,

a végére pedig felhők is megjelentek, nem is bántuk hogy véget ért a móka, örömmel mentünk haza csobbanni és szundítani - nagyon jó gyerekek vagyunk ám ezekben a napokban :)

Délután belefért még egy rövidebb kirándulás, ezúttal kicsit messzebb mentünk, a Kathleen Springs nevű helyre - nem találjátok ki, ennek is a vízhez van köze! Ránk azonban nagyobb hatással voltak egy korábbi bozóttűz félreérthetetlen nyomai:

szinte minden bokor és fa elszenesedett, fekete csontváz volt csak,

bár valami oknál fogva a tűz megkímélte a régi tehénfarm maradványait.

A víz közelében persze volt élet:

madárka,

esőerdőt is meghazudtolóan zöld növényzet,

és bóbiskoló Győző :)

Zsebibaba ügynök itt mesél.

Kata-Tjuta

Délután tehát a nemzeti park másik híres kavicskupaca, a Kata-Tjuta következett, avagy fehérembernevén az Olgák. Hasonló taktikához folyamodtunk, mint előzőleg: az ismerkedésre egy rövid sétát és naplementenézést terveztünk. Kellemes kis bóklászás volt, bár őszintén szólva sivataghoz képest kissé talán túl sok növénnyel és viharfelhővel...

cikáztak is a villámok rendesen, és ezúttal sem volt nagyobb szerencsénk a naplementével,

bár az ég meglepően szép színekben játszott.

Hazafelé már szakadt is, mintha dézsából öntenék, nem is erőltettük tovább a dolgot, inkább aludni mentünk.

Másnap még az eddigieknél is korábban keltünk (még Győző is!), hogy a változatosság kedvéért ezúttal a Kata-Tjutát láthassuk reggeli fényözönben. Még tegnap megkerestük a Sunrise Viewing Point legjobb helyét, időben érkezve szépen be is foglaltuk azt, és gyönyörködtünk :)

Így kel fel a Nap

És így világítja meg az Olgákat

Jobbra nézve egész az Uluruig ellátni

Közben egészen kivilágosodott

Aztán az elmaradhatatlan piknikreggeli, majd a Valley of the Winds útvonal jött, most már sokkal szebb időben :)

Egész sokáig el is jutottunk mire vissza kellett fordulni, hogy időben ki tudjunk jelentkezni a szállásról, Győző megpróbált fényképtilalmat is bevezetni, természetesen vajmi kevés sikerrel :)

Ezúttal a kék nyilakat kellett követni 

Szépséges színek

És az elmaradhatatlan csoportkép :)

Végül persze összejött a kicsekkolás, csobbantunk még egyet, ebédeltünk, vettünk kaját és szuveníreket, és már úton is voltunk a Watarrka Nemzeti Park felé.

Ágica-verzió itt.

Uluru

A szállás elfoglalása után még pénteken be is mentünk a nemzeti parkba megnézni Ulurut (vagy ahogy a fehérember mondja, Ayers Rockot, Uluru a helyi Anangu törzs által adott név), ami egy formás kis vöröses homokkőkupac random ledobva az Északi Területre. A kicsi jelző talán nem épp megfelelő, tekintve hogy 348 méter magas és 9,4 km körbesétálni... Egyszóval látványos, no.

A körbesétálást másnapra halasztottuk, de egy rövidebb túrácskát azért még bevállaltunk naplemente előtt, mégpedig a Kuniya Walk nevezetűt, ami egy állandó vízgyűjtőhöz vezet. Gondolhatjátok mennyire nagy szám az állandó vízforrás a sivatagban, szent helyként tisztelik az őslakosok, jó ideig csak a törzs teljes jogú férfitagjai láthattak a helyet... szerencsére én nem vagyok Anangu, úgyhogy simán odamehettem :)

 

A bejárat

Tényleg hihetetlen színei vannak

Ez pedig itt kérem a víz. Látjátok úgy középtájon azt a facsemetét? Az ott lévő tavacskát hívták eredetileg Ulurunak, nem is a követ, de végül az egész hely neve ez lett.

(Már itt megállapítottuk, hogy legnagyobb ellenségeink a legyek lesznek, a táborba visszaérve első dolgunk volt légyhálókat venni, no de ne rohanjunk meg ennyire előre...)

Szóval a fejünk körüli hessegetéssel terhelt túra után a Sunset Viewing Car Parkot kerestük föl, mert itt bizony az is van: a legszebb rálátást biztosító helyre hosszú-hosszú parkolót építettek, mi is beálltunk hát naplementét lesni, de sajna nem volt szerencsénk...

ilyen felhők takarták el a Napot, így a varázslatos színátmenet helyett nekünk csak ez jutott:

Sebaj, majd holnap a napfelkelte!

Másnap hajnalban (miután nagy nehezen Győzőt is sikerült kiverni az ágyból) légyhálóinkkal felszerelkezve indultunk ezúttal a Sunrise Viewing Pointra, gondolom kitaláljátok ez mire való :) Útközben azért lecsekkoltuk a kilátást az előző állomáshelyről is, íme:

Utolsó pillanatban értünk oda napfelkeltére, már jó kis tömeg állt ott:

Ők azok, a Nappal a háttérben

Az Uluru pedig így festett

Közben előbukkant a Nap is

Jobbra a nagy az Uluru, balra az a kupac pedig a Kata-Tjuta, a következő bejegyzés sztárja

Ha már eljöttünk idáig, persze körbe is akartuk sétálni, ehhez erőt pedig piknikreggeli formájában gyűjtöttünk, míg a sok-sok embert néztük, akik megmászni készültek az Ulurut:

Az őslakosok amúgy kifejezetten kérik, hogy ne tegyük, mert ez nekik szent hely,
arról nem is beszélve hányan meghaltak már...

Mi ezt tiszteletben is tartottuk, bár egyszer azért óvatosan megsimogattuk a sziklat

No szóval nekiindultunk, először még árnyékban, később már tikkasztó napsütésben, végig hálaimát rebegve a légyháló feltalálójának :)

A végefelé az egyik vízgyűjtőnél még el is szundítottunk vagy 20 percre, 

mind a hárman, szépen a rácson fekve :)

A melegtől eléggé kimerültünk, főleg a hipóreklámnak is beillő Ági, úgyhogy ő hazament aludni, mi pedig meg Győzővel megnéztünk egy (elég unalmas) 

didgeridoo showt (az őslakosok hangszere) és egy előadást a hagyományos fegyverek készítéséről és használatáról

(a bácsi nagyon lelkesen elemezte hogyan lehet egy dárdával levadászni egy kengurut), és egyúttal találkoztunk az első magyarokkal is! Aztán mi is szundítottunk egyet, megmártóztuk a medencében, és már készen is álltunk az új kalandra.

Ágica bejegyzése itt.

Roadtrip meteoritkráterekkel

Másnap tehát útra keltünk, hogy több száz kilométert autózhassunk az Uluru-Kata Tjuta Nemzeti Parkhoz.

Csoportkép indulás előtt

A híres Stuart Highway, Darwint köti össze Adelaide-el, közel 3000 km hosszan

De hogy ne legyen azért annyira unalmas a vezetés (főleg ha már négykerékmeghajtású járgányt adtak alánk), olyan 150 km után beiktattunk egy kis aszfaltmentes kitérőt a Henbury meteoritkráterekhez.

Több ezer éve egy meteoritbecsapódás által keletkezett itt vagy 13-14 kráter, a legnagyobb közel 180 méter átmérőjű és 15 méter mély. (A Henbury elnevezést amúgy egy közeli tehenészfarm után kapta...)

Mára már jócskán lekerekedtek a kráterek szélei, és növényzet is sűrűn van bennük, de azért jópofa dolog volt, és legalább rájöttünk hogy simán ki lehet bírni fél órát délben a sivatagban:

főleg ha aztán klímás kocsi várja a kalandorokat :)

Szegény azért kicsit beporosodott az úton

Újabb 100 km múlva pedig letértünk a Lasseter Highway-re (végig aszfalt, semmi izgalom), bár a tankoláson kívül is megálltunk egyszer: barátkozni a vörös homokkal és rálátni a Mount Conner-re.

Itt jutottunk arra a meglepő következtetésre is, hogy egy sivatagban bizony bőven lehetnek gizek-gazok, a milliónyi légyről nem is beszélve...

Azért nemsoká megpillantottuk a célt is, előzetesnek álljon itt egy autóból elkattintott gyors fotó:

Ágica itt meséli el hogy hogy is történt mindez.