Múlt héten a kis, most a nagy rehabilitációs osztályban töltöttem a napot. Gondolom feltűnt, hogy kivételesen 1 hét után jelentkezem újabb Podebrady-i élménnyel, ennek egyik oka hogy jövő héten nem megyek, mert Spanyolországban leszek :) A másik pedig, hogy ha van rá lehetőség, nem szeretnék még egy napot eltölteni itt. Ez volt az első olyan nap, ami egy kicsit is megviselt, ugyanis itt vannak a legsúlyosabban fogyatékos gyerekek, a 4 gyerekből csak 1 tud járni és valamennyire beszélni, bár nem kommunikál, csak mániákusan ismétli amit mondanak neki. Rajta kívül senki sem szobatiszta, mindenkit etetni kell, és még csak esély sincs a javulásra, legjobb esetben is csak a romlás állítható meg, vagy lassítható.
Szerencsémre a nap java részét Petyával kellett töltenem, aki a legjobb állapotban van közülük. Reggel napocskát próbáltunk meg gyártani, azaz krepp-papírból gyúrtunk sárga golyókat több-kevesebb sikerrel. Aztán labdáztunk, kb fél órát, itt nagyon büszke voltam magamra, mert rájöttem, hogyha számolom a dobásokat, akkor sokkal tovább fönt lehet tartani az érdeklődését, végül 200 fölé is eljutottunk :) Aztán tízórai, és irány a friss levegő: közel másfél órán keresztül mentünk körbe-körbe az iskola körül, kéz a kézben. Úgy fest sétálni legalább szeret. Petya amúgy volt az autista hétvégén is, ott is megfigyeltem hogy folyton körbe-körbe sétálnak vele, ez valahogy lenyugtatja, mert ilyenkor legalább nem üt. Ráadásnak ugyanis még agresszív is. Miután rendesen elszédültünk, bementünk lehűlni, inni egy kicsit, és Petya békésen elterült az egyik terápiás szivacson, én is szusszanhattam egyet. Délben jöttek is érte, itt csak 4 órát vannak a gyerekek, inkább megőrző ez, mint fejlesztő. Már csak meg kellett etetnem Krisztinát, és végeztem is. Jól esett a rövid nap és a hazabicajozás, most először éreztem, hogy ez bizony nem nekem való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése