Belair National Park

Egészen rákaptunk a túrázgatásra, így vasárnap is ellátogattunk egy nemzeti parkba, főleg hogy maximum hőmérsékletnek is csak 25 fokot mondtak - ki tudja lesz-e ilyen ideális kirándulóidő jövő áprilisig! Andy persze megpróbált kibújni, amikor megtudta hogy a park legmegerőltetőbb útvonalát választottam és azt mondta csak akkor megyünk ha én vezetek, mire én csak nyeltem egy nagyot és átvettem a slusszkulcsot :)

 Waterfall Hike - challenge accepted!

A kőkupac-építő kihívást is sikeresen teljesítettük :)

Maga a séta amúgy még a péntekinél is lazább volt, simán lenyomtuk a szintidő kétharmada alatt, igaz nem is fotóztam annyit - mármint a gazokat nem, az utunkba akadó összes koalát megörökítettem :)

Ő volt az első

Na jó, néha becsúszott egy-egy virág

És fogtunk gyíkot is!

Sleepy lizzard - ha becsukja a szemét nehéz megállapítani merre fog elindulni, 

az ellenség megtévesztése céljából egész fejformájú farkat növeszt magának

A kis színes fenn a fán egy Rainbow Lorikeet

 Kilátás balra - méretes kis völgy mellett vezetett az út

 És íme, az első vízesés! (aki nem lát vizet, ne aggódjon, 

egy csepp nem sok annyi nem volt, pedig még meg sem kezdődött a nyár...)

 Ez is amolyan tűzigényes őslakos, a szirmok takarásában lévő 

magok csak magas hő hatására pattannak elő a tokjukból

 Nemrég lehetett is valami tüzecske, de a legtöbb fát csak féloldalról érte

 Talán ez volt az egyetlen emléke a pusztításnak

És hopp, máris újabb maciba botlottunk!

(igen, az a szőrcsomó a kép közepén egy koala)

A második vízesés, hasonlóan látványos mint az első...

 Álomszuszék

 Ahogy közelebb lopóztam, álmosan fölnézett

 Vakarózott egyet

 Majd örömmel figyelte hogy odébbállok

Ezen nem lakik senki, csak úgy önmagában szép

Ezzel vissza is értünk a parkolóba, körbejártuk a kertészetet, szereztünk még magokat Apunak (ezúttal biztosra megyek, a legkönnyebben szaporítható ausztrál fajtát választottam!), és már majdnem beszálltunk a kocsiba, amikor megpillantottam a nap csodáját!!!

 Koalamama koalababával :)

 Ahogy meglátták hogy követem őket, felszaladtak egy fára, de aztán biztos 

ártalmatlan lesifotósnak ítéltek, mert hamarost másik fa után néztek

 Popsifotó

 Pihenő, mégis csak nehéz az a poronty

Gyerkőc át a hátra, folytatódhat a keresés

 

 

 Minden lehetséges jelöltnél pózoltak egyet a kamerának

 Aztán csak meglett a győztes

És végül egy meglepően vékonyka ágon megtelepedtek

Letörölhetetlen vigyorral az arcomon visszabattyogtam Andyhez, aki csak csóválta a fejét, tipikus turista... Itt a vége, fuss el véle :)

Deep Creek Conservation Park

A vasárnapi kiruccanás kellemes volt ugyan, de a 2 óra séta 5 óra ülés/döglés/evés arányt mi inkább megfordítottuk volna, így pénteken miután Huntert kidobtuk a sulinál, Andy meglepetés-kirándulásra vitt, sok-sok akcióval! No azért először egy órát kocsiban kellett tölteni, biztos ami biztos, de ez akkor is így van, ha csak boltba mész, Ausztrália már csak ilyen, így kell szeretni. 

Szerencsére legalább az út változatos volt, ezek mind mind a kábé 80 km alatt készültek, 

csak úgy a kocsiból kattingatva suhanás közben

Egész soká esett le hogy hova is megyünk, pedig Andy már többször is mesélt erről a helyről, Yankalilla után van vagy negyed órányira és Deep Creek Conservation Park névre hallgat. Befizettük a díjat, és újabb 9 km múlva már ott is voltunk a túránk kiinduló pontjánál, a Trig Campground-nál.

A zöld színű utat választottuk: Deep Creek Cove Hike

A képen jobb alul látszik hogy a szint kicsit szívás, mert odafelé végig lejt, visszafelé meg végig emelkedik, valami csoda folytán nekünk mégis tovább tartott elérni a kis öblöt (1 óra 15 perc), mint visszamászni (45 perc)... Na jó, nem volt csoda, csak Andy alkut ajánlott: ha fölfelé menet nem fotózok, még két tengerpart is beleférhet mielőtt Hunterért kell menni ;)

Péntek délelőtt lévén (és mert vagy 10 másik túraútvonal is van a parkban), egy lélekkel sem találkoztunk, amit főleg a tengerhez érve nagyon élveztünk :) Addig is tucatjával gyártottam a képeket, biztos ami biztos!

2012. március 31-én irányított bozóttűz pusztított a környéken, a mai napig rengeteg fekete, égett növénymaradványt hagyva hátra, amit én valami perverz módon nagyon szépnek találok - főleg ha már ott van mellette a zöld is, és ragyogóan süt a Nap, mint ma. A tűzre amúgy azért volt szükség, mert a fránya növényzet már nagyon elburjánzott, 1980 óta nem lévén leégetve - bizonyos őshonos növények így nem is tudnak szaporodni (mármint tűz nélkül), és veszélyeztetett madárfajok is odébb álltak, mert csak a tűz utáni 4-5 évig érzik jól magukat egy helyen. A hamu persze szupertermékennyé teszi a talajt, így hamar újjáéled a természet.

 Élő és halott

 A gyors tűznek hála a masszívabb növények simán túlélnek

 Útközben

Háttérben az egyik őshonos, amit mindenki Black Boy-ként ismer

Ma már persze nem lehet így emlegetni, de Andy nem tudja a politikailag korrekt nevét, 

így maradunk a Fekete Fiúnál. Ahogy nekem a négercsók is csak négercsók marad.

Ezen a letört ágon jól látszik, hogy a tűz csak a külső réteget érinti, 

a belső, ahol a víz tárolódik, épen marad

 Tudom, tudom, már megint kopasz ágak és az ég. Ma az egyetlen, ígérem!

Lelkes kalandor :)

 Csak úgy sorakoznak a fiúk (az a buzogányszerű mizé évente olyan 1-2 centit nő mindössze, csak gondoltam megemlítem... még jó hogy tűzálló!)

 Idilli domboldal

 A távolban pedig már felbukkan a Deep Creek Cove

 Közeledünk!

 Ez itt kérem az út - hogy festhetett 2012 előtt?!

 Baby tears - mert a leveleknek könnycsepp alakja van

 A hatalmas patak, amiről az egész park el van nevezve

 Igazi hidat építettek az átkeléshez!

 Sárgalábú kispajtás, az egyetlen társaságunk

 Ez pedig a kilátás a piknik-ebédhez

 Romantikus távolba-bámulás

 A kis lázadó :)

 Itt csak úgy teszek, de két lépéssel korábban tényleg majdnem beleestem...

Az utolsó titkos fotó, mielőtt megkezdődött a hegymászás - búcsú az öböltől

Klassz kis park ez, tuti jövünk még, főleg ha Alisonnál nyaralunk, mert onnan tényleg csak egy köpés. Azért van egy olyan gyanúm, hogy Alison eddig nem véletlenül nem említette a létezését - ismer már annyira, hogy folyton túráznia kellett volna velem napozás vagy mozizás helyett :)

Szóval betartottam a szavam, és jutalomból a visszaúton megálltunk Rapid Bay-nél, ahol Andy még fiatalon (mert most már öreg ugyebár) sokat kempingezett, ugrált le a stégről vagy éppen horgászott. Most így néz ki:

 Jobbra néz

 Balra néz

A híres régi hosszú stég, sajna pár éve valaki felgyújtotta, 

így most csak egy új, rövid stégen lehet végigsétálni

 Horgászok azért még mindig vannak, össze is barátkoztunk eggyel aki épp tintahalakat fogott, jelentem így néznek ki a jószágok mielőtt finom rántott tintahalkarika lesz belőlük...

Közelebbi szemügyre vétel

Szerencsétlen áldozat két perc múlva már az én kezemben volt, el is kezdett tintát köpni, így a bátor attrakció megörökítésre nem került ugyan, de a nyálkás kis testet és a gonosz vádló szemet nem felejtem egy darabig... See you on my plate next time, buddy!

Néhány tucatnál biztos nincs több állandó lakosa,
de könyvtára az van, emelem a kalapom! :)

Megálltunk még Second Valley-nél is egy jegeskávéra és öt percre, ahova állítólag majd visszajövünk pipásbúvárkodni és titkos barlangokat felfedezni, úgyhogy csak egy kedvcsináló képpel búcsúzom, remélhetőleg hamarosan jön a folytatás! :)

Morialta Revisited

Februárban már jártam ebben a kis természetvédelmi körzetben (beszámoló), most Andy-vel és Alisonnal újabb kirándulásra szántuk el magunkat. Bőven harminc fok fölé ígérték a hőmérsékletet, felszerelkeztünk vízzel és naptejjel, és irány egy újabb útvonal, ezúttal szép rózsaszín és Deep View Lookout Hike névre hallgató. Közepes nehézségűt választottunk, amivel kissé talán fölélőttük Alison fittségét, de a pihenőkben legalább akadt bőven alkalom fényképezni!

Egy red bellied black snake (piros hasú fekete kígyó, micsoda fantáziadús elnevezés...)

személyesen, mindössze 50 méterre a parkolótól, békésen tekereg a patakban

Igen, kicsit mérgező, és igen, ez itt teljesen normális...

 Azért vannak ártalmatlan őslakosok is

Kis álomszuszék :)

Az elmaradhatatlan halott fa csudakék ég előtt kép

Általában ők is fákon találhatók meg, most valamiért 

a fűben rejtőzködtek, meg is örökítettem őket :)

Ez a cukiság pedig csak nekem pózolt :) 

Fajtáját tekintve állítólag bearded dragon (szakállas sárkány), amit
megerősíteni nem tudok, de nekem tetszik, úgyhogy maradjunk ennél :)

 A növényzet is igen figyelemreméltó volt, Andy le is szólított egy hölgyet, aki szenvedélyesen fotózta őket, hogy ugyan már mik is ezek a gazok, tőle tudtunk meg hogy:

 Ezt handflower-nek (kézvirág) hívják, mert a szirmai nem körben vannak, 

hanem egy pontról indulnak, mint az ember ujjai

 Ő itt flax lily, és csokiillata van. Vagy inkább kakaó. De tényleg!

Ez pedig a paper daisy (papír százszorszép), ami nevét onnan kapta, 

hogy a teljesen kinyílt virágnak papír tapintása van, és olyan sokáig megmarad, 

hogy az ember már tényleg majdnem azt hiszi hogy művirág

Utolsó bemutatnivalónk mára: skót bogáncs. A többiek heves gyűlölettel ejtik ki a nevét is, 

nekem tetszett, de lehet csak azért mert nincs kiskertem, amit tönkretehetne...

 Kilátás a városra I

Kilátás a városra II

És persze kis csapatunk a csúcson, a Deep View Lookout-nál

Nevét valszeg onnan kapta hogy ilyen mélyre le lehet belőle látni

Őket lefelé menet sikerült lencsevégre kapni, a kölyök egész aktív volt, a mama viszont
úgy tűnt valami alvásszerű transzban ringatta csemetéjét - hát igen, tavasz van :)

Búcsúzunk Morialtától

A délután hátralevő részét Alison teraszán töltöttük, beszélgetve, punnyadva, zenét hallgatva és a báránysültre várva. Utóbbi persze isteni volt, de azért nem semlegesítette az egyesek által elfogyasztott pohárkákat, Andy a végén már a lábamon gitározott :)

Mielőtt bárki aggódna, én vezettem hazafelé, és mielőtt most meg bárki ezen aggódna, büszkén jelentem hogy simán hazaértünk, és már a kanapé biztonságában, egy pohár 2001-es Ladbroke Grove Coonawarra Cabernet Sauvignon társaságában írom ezeket a sorokat!

Hétköznapok

Mióta hazajöttünk Mount Gambier-ből, ezerrel zajlik az álláskeresés, így a fényképező ideiglenesen a fiók mélyére került... Persze azért még történnek apróságok:

Grand Final

A Grand Final Weekend (vagyis az ausztrál focibajnokság döntőjének hétvégéje) mindig nagy dolog errefelé, most ráadásul hosszú hétvége volt, mert hétfőre esett a Munka Ünnepe, így vagy tizedmagunkkal lecuccoltunk Yankalillába, Alison nyaralójába. Volt nagy lakoma, tengerparton kutyasétáltatás, gyönyörű naplemente, jakuzziból csillagos ég bámulás és persze mindenekelőtt egy eleinte izgalmas, aztán (megalázóan) sima győzelemmel végződő döntő: a Hawthorn csapata zsinórban harmadjára nyert!!! Aminek egy nagyon vidám, egész este Hawthorn-indulót éneklő Andy és nagy-nagy ünneplés lett az eredménye :) 

Port Elliot, Victor Harbor

Még Hunter tavaszi szünetének utolsó péntekén kirándultunk egyet, a szuper időre való tekintettel persze a tengerpartra. Andy és Hunter is nagy boogie board rajongók (ez amolyan félbevágott szörfdeszka, amire az ember csak ráhasal, és úgy lovagolja meg a hullámokat - emlékezhettek, hogy egyetlen szörf-próbálkozásom eredményeképp dokinál kötöttem ki legutóbb...), Hunter egész úton azt ecsetelte, hogy mekkora profi, mert már 4 éves kora óta űzi a sportot, gondoltam azért megnézem én ezt inkább magamnak először  a partról. Megálltunk Port Elliot-nál, ahol állítólag tökéletesek a hullámok, a fiúk bele is vetették magukat a tengerbe, én pedig leheveredtem egy könyvvel és némi naptejjel felszerelkezve. Esküszöm nem telt el öt perc mikor Hunter magán kívül üvöltve menekült ki a vízből és nem épp udvariasan közölte az apjával hogy ő bizony soha az életben nem fog újra visszamenni :) No nekem se kellett több, cukirózsaszín boogie board ide vagy oda, határozatlan időre elhalasztottam a kalandot, bár később csak bementem hullámokon ugrálni, ami sokkal mókásabbnak (bár hidegebbnek) bizonyult mint vártam!

Hazafelé még megálltunk Victor Harbor-ban, ahol mindenki kapott fánkot és fagyit és kisétáltunk a tengerpartra, ahol mit találtunk? Tevét! Hármat! Persze nem szabadon, hanem szépen összekötve és felnyergelve, hogy jó sok pénzért lehessen rajtuk vagy 100 métert sétálni fel s alá a tengerparton. Hunter persze kisírta hogy mehessen, de mire a tevéhez ért, bepánikolt, úgyhogy nekem is csak fel kellett ülnöm, hogy valaki erősen tartsa őt hátulról, amíg azt ecseteli hogy hogy fog szörnyethalni, ha leesik és beüti a fejét a sziklákon, és hogy fog fröcskölni a vééér. Kissé élénk a fantáziája, főleg ha törött végtagokról vagy kísértetekről van szó :) Mondjuk tényleg mi ültünk a legnagyobb példányon, Teddy-n, de a 2 km/h-s átlagsebesség azért nem volt éppen életveszélyes... A végefelé szerencsére ezt Hunter is felismerte, és én is szabadon élvezhettem a rázkódást :)

Vezetek

Nem túl sokat és nem túl gyorsan, de balesetmentesen :) Aki esetleg nem értené, ez miért nagy szám, azoknak egy kis háttérinfó: az ausztrálok, mindamellett hogy fejjel lefelé élnek, sajnálatos módon a rossz oldalon vezetnek, ami már gyalogosként is ijesztő tud lenni (főleg hogy szinte sehol sincs a gyalogosnak elsőbbsége), 100 km/h-nál már kifejezetten kellemetlen... A bal visszapillantó veszélybe is került egyszer, de örömmel jelentem még egyben van a kocsi :) Bár még mindig kínosan sokszor kapcsolom be az ablaktörlőt indexelés helyett - igen, ez is a másik oldalon van!

A fordítottság iránti megszállottságuk azért cuki is tud lenni, az uszodában például ki van írva, hogy a sávban tessék szíves lenni balra tartani, hát nem bájos? :)

Zoey

A kutya. 9 éves, kissé meghízott öreglány, egy border collie és egy azonosíthatatlan egyed egyesüléséből jött létre - de ezek csak a külsőségek, belül egy igazi légyvadász veszett ám el benne! Ami mostanában különösen vicces, mert egy lábán lévő seb miatt hetek óta tölcsért visel a lelkem - így mindennek nekimegy (főleg a térdhajlatodnak hátulról), mindent ledönt, felborít vadászat közben, de sose érhet a munka végére, mert a legyek meg csak jönnek és jönnek - a tölcsér miatt ugyanis szegény Zoey nem fér ki a kutyaajtón, ezért a hátsó ajtót állandóan nyitva kell tartani, amin tömegével áramlanak be a kis dögök hűsölni, persze megőrjítve Buckethead-et (Vödörfejet), ahogy mostanában becézzük a csajszit :)

Hamarosan remélhetőleg vége az ördögi körnek, addig is sokat járunk sétálni, főleg a tengerpartra, ahol a sós vízben úszás úgy tűnik enyhíti a viszketést. A homok, sós víz és tavaszi vedlésmánia miatt meg persze sokat kell fürdetni, amit hol máshol is tenne az ember, mint a kutyamosóban?! Először nem akartam hinni a szememnek, látott már valaki ilyet otthon? Olyan mint az önkiszolgáló autómosó, bebattyogsz a kis kedvenceddel, fizetsz, kapsz érte mindenféle fésűket, keféket, törölközőt és persze pampucokat, a kedvencem az almás szőrkondícionáló :) Kiválasztasz egy szimpatikus kádat, felnyitod az oldalát, bepattan a kutyus, és te szépen kényelmesen derékmagasságban, de védve a vízsugártól, lecsutakolod. Meg bekrémezed. Megnyírod, kisminkeled, felöltözteted, a többi már rád van bízva. Egyszerűen lenyűgöző! :)