Tazzie - Day 5

Az éjszakát az eddigi leggagyibb kempingünkben töltöttük (még a zuhany is pénzbedobással működött csak...), de szerencsére a Lake Saint Clair Nemzeti Park közvetlen szomszédságában, így a visitor centre nyitásakor, 8:30-kor mi már útra készen topogtunk a térképek előtt, merre is túrázzunk. Végül megkérdeztük az egyik rangert, mit ajánl, ha az embernek bő 3 órája van, és szereti a szép kilátást. Aszongya akkor Shadow Lake Circuit. Néhány szakasz kissé el van mosva ugyan, de nem lesz gond. És mi hittünk neki. Ó mi balgák.

A tábla ugyan 5 órát mutat, de hát ez mégiscsak egy buta tábla...

Eső ide vagy oda, menni fog ez, hát van boardwalk! Na ja, az első 5 percben...

 

Még lelkesen pózolunk a hatalmas gyökerekkel

Egyesek nagyon örülnek a hónak

 Vagy épp vidáman fröcskölik a jéghideg patakvizet

 Hisz más dolgunk sincs, mint követni a nyílakat

 És hóembert építeni elvarázsolt tündeerdőkben

 No amikor 1:45-nél megláttuk balra a Mount Rufust, és leesett hogy 

olyan harmadútnál lehetünk, azért már gyanút fogtunk...

 

 De az élővilág még mindig elbűvölt minket, főleg a mohafélék

 Meg persze a fák, akár alulnézetből,

Akár rücskösen :)

 

 

Újabb fél óra múlva pedig a kilátást is megkaptuk!

(és találkoztunk az első - és egyetlen - túratársakkal is, egy bájos háromtagú
német családdal, rajtuk kívül egész idő alatt csak wallaby-kba botlottunk)

 És végre a Shadow Lake is megvan, no most járunk 3 óránál

 Ezen a fácskán uzsonnáztunk, kesudiót és vizet mert hát egy röpke sétára készültünk ;)

 Búcsúzunk a tótól, szép volt ez a negyed óra, de ideje visszatérni a mocsárba

(note to self: take proper hiking boots next time!!!)

 

 Azért a fák még mindig menők

 Meg ez a furiság is

És a Tazmánia formájú farönkök is :)

Utolsó kitérő a beszédes nevű Watermeets-hez, éééés

 

 

 

Meg/visszaérkeztünk a Saint Claire tóhoz!!!

A szintidőnk végül 5 óra 5 perc lett, nem nagyon maradt hát vesztegetni való idő, estére már Hobartban kellett lennünk tévéközelben, hogy megnézhessük a Mighty Hawks csapatát (footy) középdöntőt játszani. Semmi pénzért ki nem hagytam volna! ;)

Azért ha már úgyis áthajtottunk Derwent Bridge-n, csak megálltunk egy múzeumban. Egy hosszúkás faépület, ahogy belépsz megcsap a nyers fa és a kandallótűz illata, és te csak ámulsz:

A The Wall egy hosszú-hosszú fal (milyen meglepő), a már tegnap emlegetett 

huon pine-ból faragva, mindenféle ausztrál sztorikat és állatokat ábrázol
(100 darab 1x3 méteres darab lesz összesen, ha kész lesz)

A mű még közel sincs kész, a kiállítás egyik célja éppen az,
hogy a közönséget megismertesse az alkotási folyamattal -
a szobrász, Greg Duncan sokszor nyitvatartási időben is farigcsál

Ezeket a gyönyörű képeslapokat pedig Andy-től kaptam emlékbe, a kedvenc részleteinkről :)

No most már tényleg sietni kellett, bármennyire is gyönyörűek voltak a színek és a fények, már csak a kocsiból kattingathattam:

 

 

 

Mielőtt még nagyon izgulnátok, megnyugtatnék mindenkit, hogy időben odaértünk, és a Hawthorn történelmének legnagyobb középdöntői pontkülönbségét produkálva győzte le az Adelaide Crows csapatát, ezzel nagy nagy boldogságot és egy rekesz sört eredményezve :)

Tazzie - Day 4

Tazmánia hiába Ausztrália, azért mégiscsak elég délen van ahhoz hogy kora tavasszal még kissé szeszélyes legyen az időjárás, az egy sima egy fordított mintájára a negyedik napunk nem is lehetett volna más, mint borús-csepergős. Mit tesz ilyenkor az ember? Persze a nyílt vízre hajókázik :)

 Egy meleg kávé azért feldobja a hangulatot :)

 Strahan Harbour

 Hunter-nek fotóztuk

 Két őrült a fedélzeten, én bent a melegben :)

 Mostanra azért felmerészkedtem (sapkában-sálban-kesztyűben), 

épp a hírhedt Hell's Gate-en próbálunk átkelni

 Mentünk egy kis kört az óceánon, aztán visszafordultunk a biztonságos öböl felé

A kis szigettől balra amúgy látszik hogy nem ez lenne az egyetlen bejárat, sőt a másik kifejezetten széles, csak hát olyan sekély, hogy egy magára valamit is adó hajó bizony megfenekszik... A jobb oldali egész biztonságos, már ha az idő engedi, régen több hetes várakozások is előfordultak! A Hell's Gate (Pokol Kapuja) amúgy onnan kapta a nevét, hogy e kapu után maga a pokol várta a fegyenceket, de arről majd később.

 A kapitány folyamatosan információkkal és történetekkel bombázott minket, 

nem sok minden maradt meg, de a lazacfarm-etetés kifejezetten kúl volt :)

 Itt már ki is szálltunk: Sarah Island, az egyik leghírhedtebb fegyencsziget

Kőkemény körülmények és munka, szadista őrök - többszörösen visszaeső, 

máshonnan már szökni próbáló rabok kerültek ide

 Ingrid, az idegenvezetőnk az eső ellenére is nagyon élvezetes túrát tartott

 A sziget fénykorában

 Mára már csak romok maradtak

Bőven voltak itt összeesküvések, lázadások, szökések sőt kannibalizmus is!

Az egyik kedvenc sztorink: a rabok különösen utálták az egyik dokit a kegyetlensége miatt, és dohánnyal megvesztegették az egyik kertészt, hogy szaladjon el a doki felesége és lánya mellett - meztelenül! A terv bejött, a család napokon belül lelépett :)

Az éhező, megkínzott, túlhajszolt rabok persze nem voltak a legjobb munkaerő, hiába voltak ingyen - már majdnem felszámolták a börtönt, mikor egy hajógyáros vette át a vezetést, és felvirágoztatta a helyet. Ezek után nem hogy szökni, de inkább ide kerülni szerettek volna, hisz mesterséget tanultak, rendes ennivalót és szállást kaptak: a képen látható, kastélynak becézett épületben például minden emeleten volt kandalló! Stílusosan ki is sütött a Nap vagy 10 percre amikor a kellemesebb évekről mesélt Ingrid :)

 A kerítés maradványa, ami az egész déli oldal mentén húzódott, 

védelmet nyújtandó az időjárás viszontagságai ellen

Isteni finom büféebéd következett, majd újabb megálló, ezúttal a kapitány idegenvezetésével a környék legfontosabb nyersanyaga, a huon pine (egy fenyőféle) nyomában:

Már a börtönsziget létrehozása előtt folyt kitermelés, de a munka nagyon nehéz és körülményes volt, ezért is jöttek a képbe a fegyencek. A fa szinte bármire jó, olajtartalma miatt a legtartósabb fajta, az 1800-as évek közepén a nagy vitorláshajók is mind ebből készültek. Sajnos maga a fa nagyon lassan nő, így a pótlásra nem sok esély volt, de azért még mi is láttunk egy-két példányt.

 Úton az esőerdőbe

 A jobboldali kéményszerűségben valami rák lakik

 

 Épp egy körülbelül 3000 éves darabot bámulunk, ami persze már rég kidőlt, 

valószínűleg a saját súlyától - a képre amúgy csak a gyökerének egy darabja fért 

(méretaránynak lásd az útitársainkat a háttérben...)

 

 Egy egész kis erdő nőtt ki azóta rajta

 Kormeghatározás

Csak egy élénk kis hajtás búcsúzóul

Úton hazafelé

Kicsit megáztunk ugyan, de azért még mosolygunk :)

 A kikötőben volt még egy kis asztalosbemutató, aztán huss, már úton is voltunk!

Csak egy kis mókázás útközben :)