Fraser Island

Sokaktól hallottam, hogy keleti parti utazásaik kedvenc állomása a Fraser Island volt, ami 120km x 25km-es területével a világ legnagyobb homokszigete, és az egyedüli, amin esőerdő található! Ezen adottságai miatt csak gyalogosan vagy négykerékmeghajtású dzsippel járható, idő és vállalható hőmérséklet hiányában én az utóbbira szavaztam. Gondolom sokakat nem lep meg, hogy vezetni azért nem volt kedvem, úgyhogy egy úgynevezett "tag along" szafarira neveztem be, aminek a lényege, hogy négy darab nyolcfős járgány halad konvojban, az elsőt egy hivatásos, a többit lelkes amatőr sofőrök vezetve, utóbbiak gyakran váltva egymást. A háromnapos buli alatt az útitársaid a családod, együtt utaztok, főztök (az induláskor kapott alapanyagokból a csatolt receptek alapján), sőt még a sátraitok is egymás mellett állnak. A többiekkel a megállóknál vagy este a kempingben lehet keveredni, hála Istennek legalább akkor, mert az én random kapott kis családomtól egy idő után kettéállt a fülem...

Szerencsére első nap a vezető kocsiban ültünk, így legalább a sofőr képességei miatt nem kellett aggódni :) Miután bepakoltuk a kocsikat, és elkészült a kötelező csoportkép,

Balról jobbra: Billy, Dorothy, én, Becks, Emily és Julien

rövid autókázás után elértünk (már csak 4WD = 4 Wheel Drive járgányokkal megközelíthető) Inskip Pointhoz, ahonnan komp vitt át minket a szigetre.

A túloldal már Fraser Island, háttérben középen az a paca pedig a komp

Innen hosszas küzdés következett az elemekkel, első sorban természetesen a homokkal. A strandon szinte autópálya van kialakítva, rendes kresz szabályokkal, azzal a különbséggel, hogy az autó- és buszforgalom mellett a gyalogosok és a repülők (!) is szabadon garázdálkodhatnak itt. (Bár utóbbit végül egyet sem láttunk.)

Az igazi kaland amúgy a sziget belsejében kezdődik, a puha homokból álló hepehupás utakon néha csak 5 km/h-val lehet haladni!

A sofőrnek néha belegázolásos módszerrel kell tesztelnie, 

vajon az autó is átmegy-e majd simán egy pocsolyán

Rövid ebédszünet után azért csak eljutottunk az első állomásra, a McKenzie tóhoz.

A gyönyörű tiszta víz és fehérhomokos part mellett a tó érdekessége, hogy vizét csak és kizárólag csapadékból nyeri, se bele, se belőle nem megy patak. Végre édesvízben lehetett fürödni, nagyon élveztem, főleg amikor még egy elhagyatottabb partszakaszra is sikerült beúszni, ahol egy ideig abba az illúzióba ringathattam magam,

 hogy enyém az egész tó!

Délutánra már csak a táborverés és vacsorafőzés maradt, utána végre zuhanyozhattam (elképesztő milyen meglepő helyekre képes beférkőzni a homok...), és egy kellemes kis társasághoz csapódva az óceán partján töltöttem az estét. Szerettünk volna csillagokat is lesni, de a felhők nem engedték - de nem panaszkodom, szinte csak éjszaka láttunk felhőket vagy ha a kocsiban ültünk, hihetetlen szerencsénk volt az időjárással! Sajnos nem csak a csillagok, de a dingók sem akartak előbukkanni - ezek az Ausztráliában őshonos vadkutyák különösen elterjedtek Fraser szigetén, sőt itt keveredtek legkevésbé háziasított rokonaikkal! Emiatt persze veszélyesek is, és mindenhol táblák figyelmeztetnek a "Dingo Danger"-re, de nekem ők is csak olyanok maradtak mint a kazuár: csak táblákon és állatkertben láttam őket... no azért teljesen nem lehetek elkeseredve, mert a sziget másik jellegzetes állatából, a goannából több példányt is sikerült lencsevégre kapni:

Egy nagyobbacska példány egyszerűen elsétált mellettünk a parkolóban

Ezzel a kicsivel később az erdőben találkoztam

Rosszul töltött éjszaka után már saját kocsiban, a két brit lány sofőrködésével vágtunk neki a második napnak, ami egyúttal az ausztrálok egyik kedvenc nemzeti ünnepére, az Australia Day-re esett! (1788-ban ezen a napon ért célba az első hajónyi telepes - azaz inkább fegyenc, de ezt nem emlegetik annyira sűrűn -, hogy Sydney kikötőjében megalapítsák az első kolóniát; ami szintén el szokta kerülni a nyilvánosságot, hogy ugyanezt a napot az őslakosok Invasion Day-nek, azaz Invázió Napnak hívják...)

Első megállónknál,  az Eli Creek-nél láthattunk is pár helyit ünnepelni, tipikus ausztrál stílusban: lazán, sok piával :)

 A focilabda és a felfújható kenguru elmaradhatatlan kellékek

 Ilyen hőségben a vízben a legjobb inni

 Esetleg szundikálni az árnyékban

Vagy stílusosan betelepedni a patak közepére :)

Ja és az elmaradhatatlan zászlóról se feledkezzünk meg!

A patak vize kellemesen hűs, és meglepően erős sodrású, kifejezetten frissítő volt leúszni rajta, arról nem is beszélve, hogy olyan tiszta, bárhol megállhattál és egyszerűen beleihattál! (A lehullott csapadéknak állítólag több száz évébe kerül mire átszűrődik a homokon hogy újra felszínre bukkanhasson, innen a hőmérséklet és a tisztaság is) Meg is töltöttük a kannáinkat indulás előtt, és a következő két nap a patak vizét ittuk.

Jó volt a lebegés is, vagy nézni a vízben krikettező kockahasú srácokat, de a kedvencem mégis a torkolat volt, ahol a patak sikeresen megfordította az óceánból érkező hullámokat, és azok mindenféle szögekben csaptak össze, például így:

Visszamentünk a táborba ebédelni, hogy energiát gyűjtsünk a sűrű délutáni programhoz: először is az SS Maheno hajóroncsot néztük meg.

Ez a valaha szebb napokat is megélt vaskupac luxusszemélyszállítóként kezdte pályafutását, az első világháború alatt kórházhajóként üzemelt, aztán japánok megvették hogy megint utasokat szállítson. Épp új állomáshelyére tartott, mikor egy ciklon által érte el a végzet, ami a sziget partjaira sodorta, ahol azóta is rozsdásodik és modellt áll több száz fénykép hátteréül:

Ezután a legészakibb állomás következett, a Champagne Pool, a sziget egyedüli pontja, ahol biztonságosan lehet sós vízben fürdeni (máshol kicsit sok a cápa és a kiszámíthatatlan örvénylés). Persze látványnak sem utolsó:

én jobban is élveztem a nézelődést, a délutáni szunyókálásról nem is beszélve :)

Miután mindenki felfrissült, nekiindultunk megmászni az Indian Head (Indiánfej) nevű sziklanyúlványt, ami messziről valamiért anno egy őslakos fejére emlékeztette Cook Kapitányt...

Hátul középen az Indian Head, a Champagne Pool egyik sziklájáról fotózva

Szép a kilátás fentről, főleg ha van olyan szerencsés az ember, hogy teknőst, delfint vagy akár cápát lát, hát nekünk végül két rája jutott, kíváncsi vagyok meglátjátok-e őket a képen :)

A csücsök pedig így néz ki közelebbről

Mire leértünk már egészen beborult, de azért csak megálltunk gyorsan a Pinnacles névre hallgató színes homoksziklánál - engem kísértetiesen emlékeztetett Rainbow Valley-re:

A szokásos főzés-vacsora-fürdés-óceánpart program után elégedetten és hullafáradtan bújtam be a hálózsákomba :)

Utolsó reggel tábort bontottunk, mindent újra bepakoltunk a kocsikba, és elindultunk vissza délre. Hogy a szimmetria meglegyen, ma is csak egy programpont volt, mint az első nap, és ma is egy tó,  egész pontosan a Lake Wabby. Természetesen ez is különleges - először is mert vagy 45 percet kell mászni a partról, mire odaér az ember :) Az út nagyobb része ritkás esőerdőn át vezet, aztán egy hatalmas homokdűnére bukkan ki az ember - no valahogy így képzeltem én el a sivatagot is!

Homok, homok mindenütt!

Háttérben ott az óceán

Különösen a hőségben és tangapapucsban volt kellemes, 

de aztán már ott is a tó, igazi felüdülés! 

A Wabby tavat három oldalról eukaliptusz-erdő határolja, negyedik oldalán pedig ez a hatalmas homokdűne, ami ráadásul évente 1-3 métert vándorol - pár évtized alatt egyszerűen ki fogja szorítani a vizet a tóból! Addig viszont még tömegével élnek belőle azok a halak, amiket fancy szépségszalonokban pedikűrre is használnak, ugyanis kedvenc táplálékuk az elhalt hámsejt, amit lelkesen lecsipegetnek bármilyen testrészedről, amit a vízbe lógatsz!

A túrát így mindenki teljes testápolással fejezte be, amit én egy idő után (főleg mert ezek a halacskák rémesen csiklandoznak) arra használtam, hogy megint csak elhagyatott partot keressek, és ezt a tavat is csak magaménak tudhassam :)

 

 

Innen már csak a rázós utak visszafelé megtétele, kompozás, tankolás, kocsitakarítás és -átadás volt hátra, és ezzel hivatalosan is vége az (első, és szerintem méltó módon megünnepelt) Australia Day Weekend-emnek :)

Agnes Water

Lassan egy hónapja Ausztráliában vagyok már, és ma volt az első olyan napom, hogy nem volt szükségem naptejre. Eddig is találkoztam párszor az esős évszak csodájával, de az a felhőszakadás, ami tegnap a buszraszállásom óta tart, simán lepipál minden korábbit.

Amúgy sem sikerült kifejezetten sokat pihennem a buszon, de ha szétrobbannék az energiától, akkor se nagyon lehetett volna ennél aktívabb napom. Szóval megérkeztem, szerencsére a hostelből értünk jöttek, így csak félig áztunk bugyiig... kiderült, hogy a csajszi (Dia Németországból), akivel egymás mellett ülve végigszenvedtük az éjszakát, ugyanabban a hostelben száll meg, ráadásul szobatársak is lettünk egy belga nővel, Christellel kiegészítve.

Átbeszélgettünk a délelőttöt, megebédeltünk, aztán amikor úgy tűnt kezd enyhülni az eső, én csak nekiindultam felfedezni a környéket.

Agnes Water Queensland legészakibb szörfstrandja, ennek megfelelően minden a vízi sportok köré szerveződik, rossz időben alig van mit csinálni.

Azért találtam egy múzeumot, ami a felfedezések korától kezdve meséli el Agnes Water és a szomszédos kisváros, Town of 1770 történelmét. Utóbbinak amúgy azért van ilyen fura neve, hogy megemlékezzen Cook Kapitány 1770-ben történt partraszállásáról, mely Ausztrália történetében a 2., Queenslandében viszont az első volt, ezért a városkát Queensland bölcsőjének is nevezik. Sokmindenről szólt még a kiállítás, többek között a környéken elsüllyedt hajókról, Agnes Water például egy Agnes nevű eltűnt vitorlásról kapta a nevét. Nagyon zsúfolt egy múzeum volt, kurátora (ha van neki), biztos nem hallott még a kevesebb néha több elvről, így amikor végre elállt egy picit az eső, boldogan indultam a kilátópont felé.

Útközben találtam egy tavacskát, ahol valami nagyon vicces békák élnek, mert ahogy csapatostul rázendítettek, olyan hangjuk volt mint a pattogó kukoricának a mikróban :)

Kicsit felhős volt ugyan a táj, és újra elkezdett csepegni, de szerencsére ez a part is megfelelően sziklás volt, úgyhogy nagyon tetszett :)

Ezt is ott fotóztam, meglátjátok vajon miért?

Segítség :)

Mire kaját is szereztem már olyan elánnal esett, hogy fél órát kellett biztos fedél alatt malmoznom mire haza tudtam menni, és úgy döntöttem ennyi kaland (és víz) elég is volt mára.

No de ha már egyszer itt vagyok, eső ide vagy oda, én bizony kipróbálom a szörfözést. Be is iratkoztam egy órára a Lazy Lizzard Surf School-nál , 10-kor már úton is voltam hatodmagammal és két oktatóval egy eldugottabb strandra. (A társaságból amúgy összesen öten németek voltak és még ketten beszéltünk németül, sőt a hostelben is többet használtam a németet mint angolt!) Mire lecipeltük a deszkákat a partra (egy jó kacskaringós erdei ösvényen kellett menni, rengeteg pókkal, brrr...), már megint szakadt rendesen, de hát úgyis vizes lesz az ember ha bemegy az óceánba, miért ne kezdjük már a parton. Az első fél órában még csak kint a homokon gyakoroltunk, leginkább azt, hogy fogunk majd hipp-hopp szuperügyesen felállni a deszkára, ha már elkaptuk a hullámot. Amikből amúgy nem volt hiány, a szél és a dagály megtette a hatását. Mire kellően elfáradtunk az ugrálásban, Freddie és Lucas megadták az engedélyt, irány a víz!

Mivel hullámot elkapni a legnehezebb (egyrészt észrevenni hogy melyik hullám lesz jó, másrészt eléggé felgyorsulni mire ideér), instruktoraink nemes egyszerűséggel beletoltak minket a hullámokba, majd elkezdtek utánunk kiabálni, hogy Stand up, stand up! Ami vagy sikerült, vagy nem. Inkább nem. Mire másfél óra múlva pihenőt kaptunk, már elvesztettem egy kontaktlencsét, lehorzsoltam a térdeimet, fájtak a bordáim, és lenyeltem vagy egy liter tengervizet... de legalább háromszor két másodpercet álltam a deszkán, úgyhogy a lelkesedés még töretlen volt! Az egyik deszka orrára speciális fényképezőt szereltek, így készültek az alábbi fenomenális fotók:

 

Ez például körülbelül 10 másodperccel azelőtt, 

hogy egy hullám rendesen az arcomba vágja a deszkát...

Szépen el is kezdett vérezni az orrom, bár a többiek szerint a szemem alatt rohamos sebességgel terjedő monokli ijesztőbb volt, úgyhogy végül a helyi orvosnál kötöttem ki, aki azt mondta ha nem hányok vagy ájulok el a délután folyamán, akkor fájdalomcsillapítóval és jeges borogatással rendben leszek. Szerinte nem tört el az orrom, de hát biztosat csak röntgen tudna mondani, a legközelebbi kórházba vezető út viszont az esőzések miatt le van zárva, a legjobb esélyem ha tovább indulok délnek, és ha másnap is nagyon fáj, keresek ott egy kórházat. Komolyan, mintha valahol a világ végén lennék, nem egy olyan fejlett országban mint Ausztrália. Megnyugtatásul megjegyzem, hogy miután órákig jéggel az arcomon rohangáltam, vagyis inkább feküdtem, az éjszaka is jól telt, kicsit csúnya, de egészséges vagyok :)

No azért nem bírtam egész délután ágyban maradni, főleg miután a Nap is olyan szépen kisütött, úgyhogy újra kisétáltam a kilátóhoz, naplementét nézni.

 

 

 

 

 

Whitsunday Islands

A Whitsunday, vagyis Pünkösd Szigetek arról kapták a nevüket, hogy anno Cook Kapitány Pünkösd vasárnapján vitorlázott át közöttük - azóta ezt már az év bármely napján több száz, akár ezer turista is megteheti, köztük szerencsére én is :)

Egy Siska nevű vitorlásra foglaltam helyet, ami 3 fős legénységével és 24 vendéggel ki is futott Airlie Beach kikötőjéből kedd reggel.

Kapitányunk, Frosty a kormánynál, háttérben Airlie Beach

Kifelé menet még csak motort használtunk, de itt az ideje felvonni a vitorlákat!

Lelkes amatőröket is befogtak a munkára :)

És már dagad is a fővitorla!

A mi feladatunk csak annyi volt, hogy a túloldalon lógassuk a lábunkat a vízbe

Visszanézve

Első megállónk a tervek szerint a szigetcsoport leghíresebb pontja, a Whitehaven Beach lett volna, de sajna a motor vacakolni kezdett, ezért már a Hook szigetnél lévő Ravens Cove-nál megálltunk merülni egyet.

A nagy melegben jól esett csobbanni, és legalább a kapitány is megjavította a hajót, de a korall nem volt különösebben szép. Ha már úgyis ez lett a pipásbúvárkodó nap, finom ebéd után megkerültük a szigetet, és Macherel Bay-nél újra merültünk.

Útközben száradnak a szexi kezeslábasok :)

No ez viszont leírhatatlan volt! Alig hogy a vízbe értünk, egy hatalmas teknős úszott el mellettünk nagy nyugalommal, rengeteg halat láttunk, akik kicsit sem zavartatták magukat a betolakodóktól, néhol a csupaszín korallok pedig annyira a felszín közelében voltak, hogy még uszony nélkül sem mertem átúszni fölöttük, nehogy véletlenül hozzáérjek. Sokaknak volt víz alatti kamerája, lehet sikerül majd egy-két felvételt megszereznem, de addig is higgyétek el, csodálatos volt!

Éjszakára a Hook Passage-nél horgonyoztunk le. Már vacsora alatt is gyűltek a viharfelhők, amik a naplementét ugyan gyönyörűvé,

az esti dekken beszélgetést viszont lehetetlenné tették (a szabadban alvásról nem is beszélve). De a jó társaságnak hála így is remek kis este volt :) Beszélgettem csehül (bizony, öten is csehek voltak a csapatból!), németül (a németek mindenhol ott vannak) és persze angolul (több brit és kanadai útitárs is akadt), az est sztárjai azonban, kétség sem fér hozzá, a brazil pár, Leo és Igor voltak :)

Reggel felkeltem ugyan napfelkeltét nézni, de sajnos nem sokat lehetett látni belőle :( Reggeli után gyorsan felszedtük a horgonyt, és irány a strand! Hihetetlenül rázós egy órás út volt, páran meg is etették a teknősöket a hajó oldaláról, de végül szerencsésen kikötöttünk Tongue Bay-nél.

Innen egy könnyed kis séta vezet az erdőn át először egy kilátóhoz, majd kis kerülővel a sziget túloldalán lévő Whitehaven Beachre.

Sajnos repülőre ugyan nem ültünk, de a kilátóból is majdnem ilyen! :)

A strand a homokjáról híres, mely 98%-ban szilícium-dioxid, ezzel a világon egyedülálló tisztaságú!

(és vakítóan fehér, annyira, hogy még 40°C-ban sem melegszik fel, igazi élmény mezítláb mászkálni benne!) Ajánlották is hogy ez milyen jót tesz a bőrnek, a sekély vízben ücsörögve dörzsöltük is vele magunkat rendesen, a bátrabbja még a fogát is :)

Megpróbáltunk egy kicsit kintebbi homokpadra is kijutni, ahol állítólag sokszor látni ráját, de a dagály miatt több mint derékig kellett gázolni az igencsak hullámzó vízben, úgyhogy végül visszafordultunk és úgy döntöttünk megelégszünk a part közelébe merészkedő bébicápákkal :)

mert bizony olyanok is voltak, nem is kevesen, és a sekély vízben zavartalanul keringtek a lábaink között!

A part egyik végén emelkedett egy kisebb sziklakupac, természetesen nem bírtam ki, és megmásztam, hogy aztán a tetején ücsörögve a sziklának csapódó hullámokat nézegessem.

Végül pedig csoportképek készítésével szórakoztattuk magunkat, míg mindenki megérkezett a találkahelyre.

 

A hajón már kész ebéd várt minket, aztán pedig egy majd' négyórás út vissza a kikötőbe - aminek a végére újabb vihar kapott el minket, mikor kiszálltunk, még egy órát olvasgattam a kikötőben, hogy legalább a nagyját megússzam.

Csak éjfélkor indult tovább a buszom, addig még szereztem képeslapot, visszalógtam a hostelbe zuhanyozni, aztán pedig csatlakoztam az afterpartyhoz:

a csapat közel fele a Down Under Bárban vacsorázott, iszogatott, sőt még egy pub quiz-re is beneveztünk!  (Katasztrofális sikerrel, de sok nevetéssel) 11 körül a többiek táncolni indultak, én pedig a buszmegállóba, abban a reményben, hogy elég fáradt vagyok hogy átaludjam az éjszakai utazást.

Airlie Beach

Kora reggel tehát búcsút vettem Maggiéktől, és délre már Airlie Beachen voltam. Maga a település nem túl nagy szám, igazi turistaváros: tele szuvenírrel, éttermekkel, utazási irodákkal. Ezek közül látogattam meg én is egyet, hogy becsekkoljak a másnapi vitorlázásra, aztán sétáltam még egyet az öbölben, 

láttam tevét!!!

majd a délutánt a szállás udvarán a függőágyban töltöttem.

Estefelére szépen összegyűltek a felhők, csobbanni nem volt kedvem, inkább kisétáltam a kikötőbe naplementét nézni:

 

 Benzinkút a vízen :)

 

A középső hajóval, a Siskával fogok holnap vitorlázni

 

Hazafelé jövet azért csak a lagúna felé kerültem, a gyönyörű eget és a majdnem üres medencét látva meg is kívántam a fürdőzést :) Lubickoltam egy órácskát, aztán korai takarodót tartottam, hogy elég energiát gyűjtsek a következő kalandhoz.