Tizennyolc nap Fringe és party, vagyis Adelaide után kedd
reggel újra az úton találtam magam, ezúttal Victoria állam, Melbourne felé. Az
eredeti tervek szerint már egy héttel hamarabb kellett volna érkeznem, de
Alison sikeresen rábeszélt hogy maradjak, hihetetlen mennyi minden történik
most egyszerre Adelaide-ben, vétek lenne kihagyni. És tényleg, Fringe, Adelaide
Festival, Soundwave, WomAdelaide, Future Music Festival, Clipsal, Writers’
Week; nem csoda hogy Dél-Ausztráliát a Fesztiválok Államának hívják (Festival
State, még a rendszámtáblákon is ez áll). No de én mégis csak világot látni
jöttem ide, ideje volt átruccanni egy újabb időzónába - ha már Victoria állam úgyis a The
Place To Be leírásnak örvend :)
Szóval kedden koradélután már el is foglaltam a szállást
(ami szuper helyen, a Flinders Street Station-nel szemben van), és némi
táplálkozás és szervezkedés után nyakamba is vettem a várost. Ha már ilyen
közel vagyok hozzá, elsőnek ezt a híres régi állomást vettem szemügyre:
Bármekkora is a forgalom, még hisznek a hagyományos
utastájékoztatásban :)
Ezzel átellenben, felhőkarcolók között bújik meg a Szent Pál
Katedrális – templom ugyan nem szerepelt a tervben, van abból bőven elég, szép
is, régi is Európában, de ha már útba esett, végül is miért ne.
Csak az égimeszelők között tűnik kicsinek, ha belépsz
bizony
megfájdul a nyakad mire fölnézel
Különösen az ajtó tetszett, mely Pál megtérését ábrázolja
A monumentalitás, aranydíszítések, részletek bármelyik
spanyol vagy portugál katedrálisnak becsületére válna, ráadásul még II. János
Pál pápa is járt itt! Tényleg úgy éreztem magam, mintha az ajtón át az Öreg
Kontinensre léptem volna.
A templomtól mindössze öt percre azért csak rájön az ember,
hogy a bohém Melbourne-ben jár:
Hosier Lane, a street art paradicsoma
Csak egy szűk kis utcácska, tele szinte naponta cserélődő
csodával
Az egyik melléksikátorban sikerült is lencsevégre kapni egy
szorgoskodó falfestőt, tőle tudtuk meg, hogy itt bizony bárki azt csinál amit
akar, akár én is festékszórót ragadhatnék és nekiállhatnék alkotni, de a
nagyobb műveket azért megismerik az aláírásról, és ezeket legalább egy ideig
szokás békén, vagyis a falon hagyni.
Még a kukák sincsenek biztonságban
Valamiért itt is divat a tornacsuka-dekoráció
Melbourne még valamiben emlékeztet Európára: meglepően sokat
esik az eső. Így mindenképp igyekeztem kihasználni a mai ragyogó időt, és
sétálni indultam a Yarra folyó partján, fel meg alá,
hídon át meg vissza,
gyönyörködve pálmafákban,
evezősökben,
felhőkarcolókban.
A lakatolás itt is menő, főleg a gyalogoshídon, amikor
este újra errefelé jártam,
egy srác éppen lakatokat árult – mekkora üzlet!
Bölcsesség is akad azért – Az élet rövid, de édes, az tuti! :)
Egy másik hídon Ausztrália bevándorló történelmét ábrázoló
alkotások sorakoznak, kezdve a még csak őslakosok voltak itt (fémvirág)
állapottól a boldog multikultiig (mosolygó napocska-fejű virág).
A kézen fogva
szaladó pár az 1956-80 között ideérkező politikai menekülteket jelképezi, bár a
szobrok időrendben, alatta az országok pedig ábécésorrendben voltak,
Magyarország pont ide került, látszik is a Hungary felirat a lábak között!
Alatta pedig némi infó: melyik városokból érkeztek magyarok
(Nyirigyhaza betűzése különösen szívet melengető), mikor, miért, milyen nyelvet
beszéltek, stb.
És persze a számok sem maradtak el
Tovább andalogtam, aztán a Batman Parknál (igen, jól
hallottátok, Melbourne-nek van Batman nevű parkja!!! No nem a szuperhősről,
hanem egy alapító atyáról nevezték el, de akkor is menő) visszafordultam, át a
hídon, és be a kaszinóba! Itt található ugyanis Viktória Állam egyetlen, de
egyúttal a déli félteke legnagyobb kaszinója, a Crown Casino and Entertainment
Centre. Aki a bejárására vállalkozik, jobb ha kényelmes cipőt húz és szerez
térképet, mert a hely nagy. Óriási. Hatalmas.
És ami számomra megdöbbentő, a várt vibrálásból semmit nem
lehetett érezni. Azt a néhány egyértelműen turistát leszámítva, aki mondjuk max
5 dollárt költ egész ottléte alatt de 50 fényképet készít róla, senki nem volt
izgatott, mindenki unott vagy kiégett arccal nyomkodta a gombokat vagy pakolta
a téteket (meglepően sok kínai és indiai!), még a dolgozók sem tettettek
lelkesedést… Oké, kedd délután volt, de akkor is.
Szerencsére a kaszinónak érdeke, hogy minél tovább maradj,
így étteremkínálatból nincs hiány – nem meglepő módon főleg kínait és indiait
lehet enni, ami meglepő, az az hogy milyen olcsón, úgyhogy végül itt
vacsoráztam.
Aztán sietősen továbbálltam, hogy még a ragyogó napsütésben
fölérjek az Eureka Skydeck kilátóba, ami valójában csak egy lakóház 88.
emelete, de 20 másodperc alatt fönt vagy lifttel, és minden irányba padlótól
plafonig ablak fogad – sikerült is vagy két órát elbámészkodnom itt, míg be nem
sötétedett szépen.
A hely nagy hátránya a tükröződés, amit inkább kevesebb mint
több sikerrel győztem csak le, bár néha ki is lehetett használni:
Egyszerre két Nap nyugszik le a láthatáron
Hoppá, egy szellem-Márti fej a háztetők fölött!
A világ legmagasabban lévő postaládája! :)
No itt untam meg a harcot, és inkább hazamentem
Persze lentről se volt csúnya
És a művészkedés is nagyon bejött! Jó éjt!
Másnapra kicsit sokat terveztem, de köszönhetően a hostel
előtti forgalomnak, jó korán keltem, és úgy festett sikerül végigérni. Majdnem.
De egy percig sem bántam a változást :)
Miután megreggeliztem és megkávéztam a Federation Square-en,
beszereztem a szükséges információkat a Tourinfóban, nyitáskor már ott
ácsorogtam a Mozimúzeum (Australian Centre for the Moving Image) előtt. Először
az időszakos kiállítást néztem meg (Yang Fudong, kicsit elvadult, de érdekes volt), majd
játszottam egy kicsit egy animációval (az eredmény még egy darabig
megtekinthető
itt), aztán még egy idegenvezetés is belefért. Végigmentünk a
mozgókép történetén a Loumier testvérektől a Casablanca-n át a Mátrixig, a tévé
feltalálásán át a propagandafilmekig. Sok minden újdonság és érdekes volt, de a
legjobb rész az ausztrál filmezés története volt: Mad Max, Cate Blanchett,
Moulin Rouge, Rómeó és Júlia, Mátrix, Eric Bana, Strictly Ballroom, Happy
Feet, The Castle, ..., és tippeket is kaptam mit nézzek meg legközelebb: Picnic at
the Hanging Rocks, Chopper és Muriel esküvője. Az eredetileg 30 percesnek
meghirdetett vezetés végül 90 percesre nyúlt, így a National Gallery of
Victoria-t egyelőre el kellett napolnom, hogy odaérjek a Botanikus Kertbe, de
biztos lesz még rá alkalom ha visszajövök Melbourne-be!
Szóval a következő programpont a Botanikus Kert volt, ahol a
szokásos önkéntes idegenvezető ugyan ezúttal kicsit gyengécske (főleg a
brisbane-i és a sydney-i után), de a színek lenyűgözőek voltak! (Közben
képzeljétek itt hivatalosan megkezdődött az ősz, amit 30+ fokban kicsit nehéz
felfogni, de az ember lépten-nyomon Melbourne in Autumn poszterekbe botlik…)
Itt végre kaktuszfélék is voltak! (Amúgy azt hivatottak
jelképezni, vagy bemutatni, mit tehet a globális felmelegedés a növényvilággal,
de hogy ezek mégiscsak milyen klassz kis élőlények, hogy ilyen körülményekhez
is képesek alkalmazkodni.)
Hazafelé beugrottam még a Háborús Emlékműbe (ami itt a
hangzatos Shrine of Remembrance névre hallgat), aztán ejtőztem egyet és röpke
két óra alatt meg is szerveztem (nagyjából, miután ma már vagy tucatszor
átszerveztem) a következő pár nap programját.
Vacsorázni pedig egy szuper helyre mentem: a város méltán
híres piaca, a Queen Victoria Market nyaranta (és kora ősszel, merthogy már az
van, amire nem győzöm emlékeztetni magam) szerda esténként átalakul éjszakai
piaccá! A zöldségesek és halárusok helyét kifőzdék és kézművesek veszik át,
hatalmas tömegeket vonzva.
Én végül az indiaira szavaztam, amit egy gyengécske
utcai előadást nézve fogyasztottam el, aztán kóstoltam igazi magyar rétest:
(tényleg magyarok voltak, 1988-ban érkeztek Erdélyből!), vettem valami fura
nyakhűtő izét, és hazamentem. Rám fér az alvás, nagy nap vár holnap! :)
a háromméteres Gigantal. Etetni kizárólag a gondozó etetheti, de ő is
szuper barátságos, engem különösen kedvelt, 
mindig visszajött egy kis
buksisimogatásra :)
Itt azért megkaptuk azt az utasítást, hogy ne felejtsük a kezünket belógatva a
vízbe, mert elveszíthetünk pár ujjat… De ha mindig csak a hátukat simogatjuk,
semmi baj sem lehet!
ránéztem felülről a medencékre, aztán
Sherona és a barátja elvittek ebédelni. Mire visszaértünk, szinte záróra volt,
úgyhogy jött a kötelező etetés: 
amit a kimért napi adagból a vendégek nem
etettek meg az állatokkal, most a gondozók (köztük persze én is!) fejezték be.
Jó móka volt, mire végeztünk, Tinny is értem jött, kezdődhetett a következő
kaland!
