Sokaktól hallottam, hogy keleti parti utazásaik kedvenc állomása a Fraser Island volt, ami 120km x 25km-es területével a világ legnagyobb homokszigete, és az egyedüli, amin esőerdő található! Ezen adottságai miatt csak gyalogosan vagy négykerékmeghajtású dzsippel járható, idő és vállalható hőmérséklet hiányában én az utóbbira szavaztam. Gondolom sokakat nem lep meg, hogy vezetni azért nem volt kedvem, úgyhogy egy úgynevezett "tag along" szafarira neveztem be, aminek a lényege, hogy négy darab nyolcfős járgány halad konvojban, az elsőt egy hivatásos, a többit lelkes amatőr sofőrök vezetve, utóbbiak gyakran váltva egymást. A háromnapos buli alatt az útitársaid a családod, együtt utaztok, főztök (az induláskor kapott alapanyagokból a csatolt receptek alapján), sőt még a sátraitok is egymás mellett állnak. A többiekkel a megállóknál vagy este a kempingben lehet keveredni, hála Istennek legalább akkor, mert az én random kapott kis családomtól egy idő után kettéállt a fülem...
Szerencsére első nap a vezető kocsiban ültünk, így legalább a sofőr képességei miatt nem kellett aggódni :) Miután bepakoltuk a kocsikat, és elkészült a kötelező csoportkép,
Balról jobbra: Billy, Dorothy, én, Becks, Emily és Julien
rövid autókázás után elértünk (már csak 4WD = 4 Wheel Drive járgányokkal megközelíthető) Inskip Pointhoz, ahonnan komp vitt át minket a szigetre.
A túloldal már Fraser Island, háttérben középen az a paca pedig a komp
Innen hosszas küzdés következett az elemekkel, első sorban természetesen a homokkal. A strandon szinte autópálya van kialakítva, rendes kresz szabályokkal, azzal a különbséggel, hogy az autó- és buszforgalom mellett a gyalogosok és a repülők (!) is szabadon garázdálkodhatnak itt. (Bár utóbbit végül egyet sem láttunk.)
Az igazi kaland amúgy a sziget belsejében kezdődik, a puha homokból álló hepehupás utakon néha csak 5 km/h-val lehet haladni!
A sofőrnek néha belegázolásos módszerrel kell tesztelnie,
vajon az autó is átmegy-e majd simán egy pocsolyán
Rövid ebédszünet után azért csak eljutottunk az első állomásra, a McKenzie tóhoz.
A gyönyörű tiszta víz és fehérhomokos part mellett a tó érdekessége, hogy vizét csak és kizárólag csapadékból nyeri, se bele, se belőle nem megy patak. Végre édesvízben lehetett fürödni, nagyon élveztem, főleg amikor még egy elhagyatottabb partszakaszra is sikerült beúszni, ahol egy ideig abba az illúzióba ringathattam magam,
hogy enyém az egész tó!
Délutánra már csak a táborverés és vacsorafőzés maradt, utána végre zuhanyozhattam (elképesztő milyen meglepő helyekre képes beférkőzni a homok...), és egy kellemes kis társasághoz csapódva az óceán partján töltöttem az estét. Szerettünk volna csillagokat is lesni, de a felhők nem engedték - de nem panaszkodom, szinte csak éjszaka láttunk felhőket vagy ha a kocsiban ültünk, hihetetlen szerencsénk volt az időjárással! Sajnos nem csak a csillagok, de a dingók sem akartak előbukkanni - ezek az Ausztráliában őshonos vadkutyák különösen elterjedtek Fraser szigetén, sőt itt keveredtek legkevésbé háziasított rokonaikkal! Emiatt persze veszélyesek is, és mindenhol táblák figyelmeztetnek a "Dingo Danger"-re, de nekem ők is csak olyanok maradtak mint a kazuár: csak táblákon és állatkertben láttam őket... no azért teljesen nem lehetek elkeseredve, mert a sziget másik jellegzetes állatából, a goannából több példányt is sikerült lencsevégre kapni:
Egy nagyobbacska példány egyszerűen elsétált mellettünk a parkolóban
Ezzel a kicsivel később az erdőben találkoztam
Rosszul töltött éjszaka után már saját kocsiban, a két brit lány sofőrködésével vágtunk neki a második napnak, ami egyúttal az ausztrálok egyik kedvenc nemzeti ünnepére, az Australia Day-re esett! (1788-ban ezen a napon ért célba az első hajónyi telepes - azaz inkább fegyenc, de ezt nem emlegetik annyira sűrűn -, hogy Sydney kikötőjében megalapítsák az első kolóniát; ami szintén el szokta kerülni a nyilvánosságot, hogy ugyanezt a napot az őslakosok Invasion Day-nek, azaz Invázió Napnak hívják...)
Első megállónknál, az Eli Creek-nél láthattunk is pár helyit ünnepelni, tipikus ausztrál stílusban: lazán, sok piával :)
A focilabda és a felfújható kenguru elmaradhatatlan kellékek
Ilyen hőségben a vízben a legjobb inni
Esetleg szundikálni az árnyékban
Vagy stílusosan betelepedni a patak közepére :)
Ja és az elmaradhatatlan zászlóról se feledkezzünk meg!
A patak vize kellemesen hűs, és meglepően erős sodrású, kifejezetten frissítő volt leúszni rajta, arról nem is beszélve, hogy olyan tiszta, bárhol megállhattál és egyszerűen beleihattál! (A lehullott csapadéknak állítólag több száz évébe kerül mire átszűrődik a homokon hogy újra felszínre bukkanhasson, innen a hőmérséklet és a tisztaság is) Meg is töltöttük a kannáinkat indulás előtt, és a következő két nap a patak vizét ittuk.
Jó volt a lebegés is, vagy nézni a vízben krikettező kockahasú srácokat, de a kedvencem mégis a torkolat volt, ahol a patak sikeresen megfordította az óceánból érkező hullámokat, és azok mindenféle szögekben csaptak össze, például így:
Visszamentünk a táborba ebédelni, hogy energiát gyűjtsünk a sűrű délutáni programhoz: először is az SS Maheno hajóroncsot néztük meg.
Ez a valaha szebb napokat is megélt vaskupac luxusszemélyszállítóként kezdte pályafutását, az első világháború alatt kórházhajóként üzemelt, aztán japánok megvették hogy megint utasokat szállítson. Épp új állomáshelyére tartott, mikor egy ciklon által érte el a végzet, ami a sziget partjaira sodorta, ahol azóta is rozsdásodik és modellt áll több száz fénykép hátteréül:
Ezután a legészakibb állomás következett, a Champagne Pool, a sziget egyedüli pontja, ahol biztonságosan lehet sós vízben fürdeni (máshol kicsit sok a cápa és a kiszámíthatatlan örvénylés). Persze látványnak sem utolsó:
én jobban is élveztem a nézelődést, a délutáni szunyókálásról nem is beszélve :)
Miután mindenki felfrissült, nekiindultunk megmászni az Indian Head (Indiánfej) nevű sziklanyúlványt, ami messziről valamiért anno egy őslakos fejére emlékeztette Cook Kapitányt...
Hátul középen az Indian Head, a Champagne Pool egyik sziklájáról fotózva
Szép a kilátás fentről, főleg ha van olyan szerencsés az ember, hogy teknőst, delfint vagy akár cápát lát, hát nekünk végül két rája jutott, kíváncsi vagyok meglátjátok-e őket a képen :)
A csücsök pedig így néz ki közelebbről
Mire leértünk már egészen beborult, de azért csak megálltunk gyorsan a Pinnacles névre hallgató színes homoksziklánál - engem kísértetiesen emlékeztetett Rainbow Valley-re:
A szokásos főzés-vacsora-fürdés-óceánpart program után elégedetten és hullafáradtan bújtam be a hálózsákomba :)
Utolsó reggel tábort bontottunk, mindent újra bepakoltunk a kocsikba, és elindultunk vissza délre. Hogy a szimmetria meglegyen, ma is csak egy programpont volt, mint az első nap, és ma is egy tó, egész pontosan a Lake Wabby. Természetesen ez is különleges - először is mert vagy 45 percet kell mászni a partról, mire odaér az ember :) Az út nagyobb része ritkás esőerdőn át vezet, aztán egy hatalmas homokdűnére bukkan ki az ember - no valahogy így képzeltem én el a sivatagot is!
Homok, homok mindenütt!
Különösen a hőségben és tangapapucsban volt kellemes,
de aztán már ott is a tó, igazi felüdülés!
A Wabby tavat három oldalról eukaliptusz-erdő határolja, negyedik oldalán pedig ez a hatalmas homokdűne, ami ráadásul évente 1-3 métert vándorol - pár évtized alatt egyszerűen ki fogja szorítani a vizet a tóból! Addig viszont még tömegével élnek belőle azok a halak, amiket fancy szépségszalonokban pedikűrre is használnak, ugyanis kedvenc táplálékuk az elhalt hámsejt, amit lelkesen lecsipegetnek bármilyen testrészedről, amit a vízbe lógatsz!
A túrát így mindenki teljes testápolással fejezte be, amit én egy idő után (főleg mert ezek a halacskák rémesen csiklandoznak) arra használtam, hogy megint csak elhagyatott partot keressek, és ezt a tavat is csak magaménak tudhassam :)
Innen már csak a rázós utak visszafelé megtétele, kompozás, tankolás, kocsitakarítás és -átadás volt hátra, és ezzel hivatalosan is vége az (első, és szerintem méltó módon megünnepelt) Australia Day Weekend-emnek :)
pancsoltak, 
