Egy év távlatából esett le, hogy az Első Ausztrál Kaland három bejegyzése bizony hiányzik, mert anno azt hittük majd kooperációban készülnek a beszámolók Ágicával, de ő túlpörgött és mindent dokumentált végül. Én viszont lusta vagyok (és kicsit szenilis), így most csak link helyett egy az egyben lenyúlom az alkotásait, max 1-2 szerintem kihagyhatatlan fotóval kiegészítve. Köszi Zsebibaba Ügynök! :)
A
sivatagi forróság esős ősz, mint kiderült, bemelegítés volt a következő
helyszínre, ahol még melegebb idő és még több eső várt bennünket.
Vagyis az előző bejegyzés végén nem Darwin, hanem Cairns felé fordultunk a reptéren :) Darwin majd egyszer máskor, nehogy elfogyjon a látnivaló Ausztráliában.
gyorsfeladat: melyik melyik szövetségi állam a 7 közül?
Este
nyolc után érkeztünk meg Cairnsbe, így aznap már csak az ágyikónkat vadásztuk le, meg informálódtunk-terveztünk-foglaltunk
a következő napokra, amiket kellett. Egy-egy hétre az ember ezekkel viszonylag
hamar megvan, de egy hónap alatt döbbenetesen sok időt töltöttünk interneten
lógva, hogy a maximumot hozzuk ki a rendelkezésre álló időből és hogy persze ne
fizessük rá a gatyánkat is. Így aztán másnap reggel, fáradtság ide vagy oda,
nyolckor már az autókölcsönző előtt vizslattuk az aznapi járgányt és nem sokkal
később döcögtünk Daintree felé. Tényleg csak döcögtünk, ugyanis aznapra sem négykerékmeghajtást,
sem autópályát nem terveztünk, úgyhogy költséghatékonysági alapon bevállaltunk
egy Suzuki Swiftet, de időnként úgy éreztük, hogy ennyi erőből egy
bevásárlókocsiban is ülhetnénk. Mindegy, a szűk kis utakon el tudtunk vele
kanyarogni, de hazafelé egy kis faág beakadt a kocsi aljába, és olyan hangja
volt, mintha a kipufogót meg a motor felét húznánk az autó alatt, úgyhogy meg
kellett állnunk és kipecázni alóla a potyautast :)
kontinentális európaiak – hiába a szokás ereje :)
Azért körülnéztünk minden irányba háromszor, de Márti jól elkapta a pillanatot... A
Daintree Rainforest Ausztrália legnagyobb összefüggő trópusi esőerdeje,
Cairnstől északra található. Egyben a világ egyik legdiverzebb ökoszisztémája,
mára nagy része nemzeti park, igyekeznek megőrizni belőle, amennyit csak lehet.
Tengerpart, cukornád-ültetvények, elszórt víkendházak veszik körbe – és persze
eszméletlen páratartalom van. Elsőként
a Mossman folyó völgyében álltunk meg, itt van egy látogatóközpont meg egy
esőerdei ösvény, nosza rajta. Azt írták, van shuttle busz, ami elviszi
a lelkes érdeklődőket az ösvény elejéig, de úgy tűnt, hogy közel van, oda el is
lehet sétálni, nekiindultunk. Ugyan többször felmerült, hogy nem biztos, hogy
jó irányba, mert semmi, azaz semmi nem volt kitáblázva, de végül bejött, időről
időre elhúztak mellettünk bámuló turistákkal teli buszok, ezek mentén odataláltunk.
A civilizáció gyönyörű nyomai
De
úgy tűnt, hogy hirtelen megjelenésünk egy kicsit a frászt hozta rá, mert
azonnal elterült a fűben, pont úgy, mint amikor a hollywoodi kaszkadőröket
utoléri az aktuális filmbeli végzet – látványosan lassan, nyekkenve, majd
mozdulatlanul kiterülve. Kicsit feküdt, hátha bevesszük, hogy hát ez itten
ennyi, nincs itt semmi látnivaló, aztán vagy megunta, vagy úgy döntött, hogy
nem vagyunk rá veszélyesek, felállt, rendezte a tollait, majd továbbállt.
Egyébként bush turkey a neve – ezt már
Alice Springsben, az abo előadáson megtanultuk, hogy sok növényt/állatot, főleg
ehetőt úgy neveztek el, hogy elérakják a bush=bozót előtagot. A bush banana
egész finomnak nézett ki például, csak negyedakkora, mint a termesztett
banánok. A bush turkey inkább viccesnek, mint finomnak tűnik ezzel a német zászlós színvilággal :)
A
pulyka-akció után ráfordultunk az ösvényre, elég hamar ilyen tree walk-szerű
izé lett – gondolom, hogy ne tapossa a jónép az igen érzékeny talajt és lakóit.
rengeteg kis patak csordogál mindenfelé
A
kiépített sétánynak viszonylag hamar vége lett, viszont találtunk egy keskenyebb,
igazi, ösvényszerű ösvényt, ami tényleg erdőben haladt – ilyeneket találtunk
útközben:
már csak méretarány végett is
Kifelé
menet még sikerült lekapnom az egyik ausztrál, út menti jellegzetességet – az
mércét, mely azt mutatja, hogy milyen magasan áll a víz az úton, ha úgy alakul
az időjárás :)
Mármint hogy húsz centi vízen a négykerék-meghajtású autók simán
átmennek, ellenben a nyolcvan centin talán már ők is elgondolkodnak. Ilyenek
tömegével vannak a sivatagban is – meglehetősen vicces, amikor két kilométeren
belül már az ötödiket leli az ember – de itt jobb oldalt látszik, hogy nincs is
olyan messze a patak az átfolyástól. Híd nincs, egyes részeken az aszfaltozott
út is fiatalabb mint mi :) Tényleg, a Daintree folyótól északra az aszfaltozott
utat csak a kilencvenes években építették ki, amikor fellendült az érdeklődés a
nemzeti park iránt, közművek pedig a mai napig nincsenek – éljen a napkollektor
és az esővízgyűjtés.
A
helyiek azt mondják, nagyon veszélyes munka a cukornád betakarítása, mert
egyrészt a nád levelének széle úgy vág, mint a papíré, másrészt pedig a
nádföldek ideális élőhelyek a helyi kígyóállománynak. Brrr. Címerezés,
ezerszer inkább, ahhoz legalább nem kell ellenmérget magaddal hordani. Már ha nem
azonnal mindegy…
mint itt-ott a Felső-Tiszán :)
nem épp barátságos, főleg a kicsinyei társaságában
innen rá lehet látni a Daintree torkolatára
A
Daintree-től északra Cape Tribulationig akartunk eljutni – annak idején itt
érte el Cook kapitány először Ausztráliát. Cape Tribulationt szépséges,
fehér homokos strandok, mangrove erdő, felfelé esőerdő veszi körül.
meg rengeteg jópofa növénnyel
ahol az esőerdő szinte belelóg az óceánba
kinéznek a kis lyukakból, hogy eltűnt-e már a veszély (mi)
körben forogva pár másodperc alatt elássák magukat
Szóval
ilyen szépségek, meg jópofaságok vannak arrafelé, mégsem úszkál senki a vízben,
vagy sétál túl közel hozzá.
A
nyári hónapokban ugyanis medúzák laknak a vízben, melyek csípése ha nem is
halálos, borzasztóan fáj, nem éri meg bemenni a vízbe. Az üvegben egyébként
ecet van, ha valaki mégis kipróbálná a dolgot, gyorssegélynek jó – ugyanakkor nem
árt egy dokit felkeresni. De télen sem tömegelnek az emberek, ugyanis ez alatt a tábla
alatt ott van a sárga-piros krokiveszély-tábla is, a képen látható ragasztott
fehér papír pedig egy fénykép – ’recent crocodile spotting on this beach’
felirattal, vagyis a strand egyik közelmúltbeli látogatójáról készítettek „krokipax”
felvételt. Biztató. Persze Pararoo (én) innentől minden bokorban krokit vélt
látni (még akkor is, ha utólagos kutatással kiderítettem, hogy vadászatkor inkább
a víz felől közelednek a sósvízi krokodilok), a többiek meg csak röhögtek, hogy
ja, biztos pont most. Igazuk lett, de azért nem bánom :)
Kibámulásztuk
magunkat Cape Tribulationnél, aztán lassan elindultunk hazafelé, mert bár csak
140 kilométernyire voltunk Cairnstől, kanyarogva hosszú programnak ígérkezett a
visszaút. Cape Tribulationtől nem messze északra egyébként az aszfaltút véget is ér, ha
nem esik sok eső, földúton még tovább lehet menni a még 100 km-re levő
Cooktownig. Onnantól a kontinens csücskéig már csak ’croc country’ és esőerdő.
Meg medúzák. Meg pókok, kígyók és további ’animals that kill you’.
Ja, a croc country-ról jut eszembe, visszaúton, a kompon vettem észre, hogy a mentőfelszerelés egy ilyen matrac formájú, ’floatation device’, vagyis egy vízen lebegő, téglalap alakú izé, aminek az oldalába bele lehet kapaszkodni, amíg jönnek a vízmentők. Vagy a krokodilok. Most komolyan, fürödni nem szabad, pecázni sem célszerű, mert hemzsegnek a felnőtt korban 5-7 méteres hüllők, de ha a komp elsüllyed, akkor nesze, itt egy ajtónyi, fogantyúkkal teli úszódeszka, sok szerencsét!
Avagy hogy készítsünk kapálózó csoportcsalit.
Hazaúton
megálltunk egy pizzériában, itt találkoztunk a nap egyetlen tényleges
hüllőjével…
Ezzel
kapcsolatban egyébként megtudtuk azt is, hogy a plafon hollandul is plafon – a pincérnő
beszélt hollandul és kiszűrte a mondatainkból az egyetlen szót, amit megértett.
De lehet, hogy segített az is, hogy percekig meredtünk a plafonra, meg időnként
mutogattunk a gekkó felé :)
