Márti blogja: Canberra Road Trip

Hétfő

Az utolsó szabad reggelemet a Portait Gallery-ben terveztem tölteni, de végül a reggelinket Maryvel rövidre kellett zárni (szegény munkába ment), a múzeum pedig csak 10-kor nyitott, úgyhogy úgy döntöttem, azt a bő egy órát csak elütöm az Arborétumban. Végül vagy négyet is sikerült, és egy festményt sem láttam…

A fővárosi arborétum nagyon klassz hely. Van benne bonsai gyűjtemény (és nem csak japán, de őshonos ausztrál fajokból is sikerült minifát kreálniuk), kilátók, szobrok, izgalmas kiállítás, nagyon régi és nagyon új erdősávok, idegenvezetés és egy olyan könyvesbolt, hogy majd’ háromnegyed órát csak ott elbóklásztam.

De aztán menni kellett hotelt elfoglalni és fiúkat reptérről összeszedni. Ami meglepően kalandosra sikeredett, mert egész egyszerűen nem találtam a bejáratot az express pick up-hoz – szerencsére később kiderült hogy Andy is teljesen el volt veszve ezen a reptéren, úgyhogy utána már nem éreztem magam olyan rosszul :)

Vacsoráztunk egy jót, kipróbáltuk a hotel wellness részlegét, és el is tettük magunkat másnapra.

Kedd

Az egész délelőttöt a War Memorial-ban, az ausztrálok legfontosabb háborús emlékművében töltöttük, ami egyben múzeum is, nem is kicsi. Két hosszú falon tartalmazza az összes ausztrál háborús hőst, beleértve még a nővéreket és kutyákat is, nagyon megható látvány az egyszerű fekete gránit falon a rengeteg pipacs (itt kokárda helyett pipacsot tűznek az emberek).

Van örökmécses, ismeretlen katona sírja, olyan mozaik csodákkal körülvéve, hogy én akár a kápolnában el tudtam volna vesztegetni az összes időmet, de a légitámadásszimulátor és az idegenvezetés is nagyon jónak ígérkezett.

Végül a korgó gyomrunk vett rá minket hogy továbbálljunk, ebéd után pedig Maggie családjával találkoztunk a Questacon-ban, a helyi Csodák Palotájában. No ha a War Memorial-t élveztük, akkor ezt imádtuk! Szabadestünk, fluoreszkáló bogarakat vizsgáltunk, próbáltunk földrengésbiztos tornyokat építeni (végül senkinek sem sikerült), szelídítettünk villámot, hallgattunk előadást optikai illúziókról, egészen záróráig randalíroztunk:

The Power of Three

Vacsorázni egy Pancake Palace nevű helyre mentünk:

Itt már Josh is csatlakozott hozzánk és jót beszélgettünk, bár sokáig nem tudtunk maradni, másnap korán kellett kelni. Nagyon korán.

Szerda

Egész pontosan 3:30-kor. Mert mi így nyaralunk :) Április 25-n emlékeznek az ausztrálok és az új-zélandiak a háborús halottaikra (Anzac Day) és a nap legfontosabb része a Dawn Service (kábé hajnali mise). Erre a fővárosban több tízezer embert várnak minden évben, a helyszínt kocsival megközelíteni sem lehet, nem hogy parkolni, taxit kellett hát szereznünk és besétálni, még lényegében éjszaka, hidegben, álmosan. Egy órával pirkadat előtt katonák beszámolóit olvassák fel a szolgálatukról, levelet haza, naplórészletet, memoir-t. Döbbenetesen hatásos.:)

Aztán gyűlnek az emberek, és az első derengéssel trombita, majd skót duda szó jelzi hogy kezdődik a hivatalos rész. Ami meglepően rövid, letisztult, a beszédek szuperek, a tömeg jó fej, a himnusz éneklésébe beleborsódzik az ember háta. Igazán megérte először erre az emlékezésre jönni, bár van egy olyan érzésem hogy a korai időpontnak köszönhetően a következő pár évben ki fogom hagyni... Valahogy csak hazakeveredtünk, reggeliztünk egy nagyot és átaludtuk a délelőttöt.

A nap második felére félig szabadtéri programot szerettünk volna, elvittem hát a fiúkat a Dinoszaurusz Múzeumba – a pár nappal korábbi látogatásom alapján úgy gondoltam, tetszene nekik. És milyen igazam is lett, utólag egybehangzóan ezt szavazták meg a kedvenc múzeumuknak :)