Tazzie - Day 7

Ha már vasárnap, megadtuk a módját, és úri módon megreggeliztünk a kempingben: bacon, tojás és gomba volt a menü, bár a tegnapi wallaby-s kolbásznak a nyomába sem ért...

Az egész napot Port Arthur-ban terveztük tölteni, egy másik hírhedt börtönvárosban, meglepő módon ez is gyönyörű helyen volt, akár csak Sarah Island, és most még az időjárás is kegyes volt hozzánk!

Ezzel a cuki kis kékséggel a parkolóban találkoztunk

Bár a képek java része vidám napsütötte lesz, lelkes turistákkal, másfél évszázada azért kicsit máshogy festett a hely: a Norfolk Island szigorított börtön szerepét 1833-ban átvéve ez lett a környék pokla, ahol a legkülönbözőbb módokon próbálták megtörni a legkeményebb fegyenceket, amikor a testi fenyítés, a kimerítő munka vagy a láncra verés nem segített, még pszichológiai módszerekkel is nekiálltak kísérletezni... Szerencsére mi azért szabadon távozhattunk amikor akartunk :)

Valahogy így nézett ki annak idején

Évtizedekig nem csak hogy önellátó volt, még profitot is termelt!

Kicsit részletesebben

Részt vettünk egy bevezető túrán is, szegény vezetőnk enyhén szólva unalmas volt, de legalább volt alkalom körbefotózni kicsit mielőtt hajóra szálltunk.

 

 

 

 

Andy nagyon régóta vágyott már ide, mégiscsak milyen fontos történelmi mérföldkő ez Ausztrália történelmében (arról nem is beszélve, hogy 1996-ban borzalmas tömegmészárlás történt itt - egy pasas fogta magát, és egy nap leforgása alatt megölt 35 és megsebesített 23 ártatlan turistát, csak úgy. Erről persze nem beszél senki, csak a múlt kegyetlenségeiről...), úgyhogy a teljes csomagot kértük, ami még két vezetést tartalmazott.

Szóval hajóra pattantunk, és irány az Isle of the Dead! Ez volt a kedvencünk, Andrew vezetett minket körbe a temetőszigeten, és tök jó sztorijai voltak :)

Az egyik kedvencünk is pont egy Andrew-hoz kötődött, aki szegénykém olyan erős skót akcentussal volt megáldva, hogy mindig mindenki félreértette a nevét, így a sírkőre is rosszul vésték föl, aztán utólag próbálták javítgatni, mikor a papírjaiból megtudták hogy is hívták, ekkor adtak egy n-et az Adrew-hoz is :)

A helyesírás amúgy sem lehetett nagy erősségük, csak ezen a táblán 3 hiba van!

Élt 14 évet és 10 hónapot - akkoriban az emberek több mint 50%-a 

nem élte meg a 15. születésnapját, sajnos ő is közéjük tartozott

A szigeten közel 1100 rab van eltemetve, mindössze 9 síremlékkel, és olyan 150 katona, őr, családtag, nekik valahogy több mint 60 síremlék jutott... Annak idején amúgy, amikor használatba vették a szigetet, a teljes növényzetet kiirtották, nehogy mondjuk el lehessen bújni rajta . láttunk fotókat a kopasz szigetről jelöletlen sírhalmokkal mindenütt, hát nem volt egy szívderítő látvány...

A kiváltságos szigetfél

 Az első fegyencnek állított síremlék

Ez talán a legszebb

Ez pedig talán a legviccesebb: itt nyugszik Henry Savery, Ausztrália első regényírója 

(üzletember, hamisító, fegyenc, író) - micsoda lista!

Következő megálló: Point Puer, a fiúbörtön. (a háttérben, pont a temetősziget mögött). Ha hiszitek, ha nem, az 1820-as évekig egy 7 éves kisfiú már elítélhető volt, és ment a férfiakkal egy börtönbe, ha pedig 9 éves is elmúlt, már küldhették Ausztráliába! Eddigre már bőven megkezdődött a szabad bevándorlás is, részben azzal csábították ide az embereket, hogy kis bűnöket elkövetett fegyenceket kaptak ingyen munkaerőként, csak szállást és kaját kellett neki adni. A még alig kamasz fiúk persze nem voltak épp kelendőek a piacon, a kormányzó nem nagyon tudta mihez kezdjen velük, végül Port Arthur-ral szemben egy félsziget csücskében jelölték ki a táborukat, és ezzel létrejött az első fiúbörtön.

Jobb oldalon a fiúk helye, ha a két földnyúlvány között elég messze tudnánk nézni, bizony már az Antarktiszt látnánk. Nem csoda, hogy nem próbálkoztak szökéssel, Angliából egyenesen ide vitorláztak, olyan 3-4 hónap alatt, minden idegen volt, azt se tudták mik ezek az állatok, vagy melyik növények ehetők. Maguknak építették a börtönt is, se túl tapasztaltak, se túl lelkesek nem voltak, nem meglepő hogy nem sok nyoma maradt a munkájuknak...

Hogy a fizikai gyengeségüket ellensúlyozzák a munkaerőpiacon, a napi meló után iskolába jártak és szakmát tanultak, ennek köszönhetően a visszaesők aránya 5% alatt maradt!

Itt égették például a téglát, amiből Port Arthur javát építették

Ahogy persze erről a sikerről a fejesek Angliában tudomást szereztek, 1849-ben gyorsan be is zárták az úttörő intézményt és leutánozva azt, sorra nyitották a javítóintézeteket otthon. Hát igen, a politikusoknak már akkor is kellettek a szavazatok :)

Visszaérve a partra, még maradt egy kis időnk felfedezni a főbb épületeket magunkban:

 

 

 

 

 

 

Végezetül maradt három kifejezetten érdekes épület. A legtúlsó egy különösen kegyetlen kísérlet helyszíne, a már emlegetett pszichológiai büntetés: Separation Prison. Az elítélt átmegy a becsekkoláson, lead minden ruhát, kap egyenruhát egy számmal és egy maszkot, ezentúl az őrök csak ezen a számon szólítják, a személyisége kívül marad a falakon. De most jön a lényeg: teljes csend! A vasárnapi mise minden héten ismétlődő három énekelt himnuszán kívül nem szólalhatnak meg, az őrökkel is csak kézjelekkel kommunikálhatnak, ha esetleg kell valami a munkájukhoz, mert persze dolgozni azt továbbra is kell. Csak épp csendben, hogy legyen idejük elgondolkodni a bűneiken. És ha ez még nem lett volna elég, extra büntetésnek egy négyszeresen lezárt, teljesen hangszigetelt és koromfekete cellába kerültek. Mi is kipróbáltuk, hát egy perc is elég volt...

No és ha az ember ebbe esetleg beleőrülne, ami gyakran előfordult, akkor mehetett a szomszédos épületbe, az őrültekházába. A kísérlet ugyanis sikertelennek bizonyult, egy rab sem javult meg igazán, csak begolyóztak, de a bezárás helyett inkább diliházat építettek. Logikus, nem?

Legközelebb pedig egy még meglepőbb intézet állt, az idősek otthona! Bizony, a körülmények ellenére is volt olyan fegyenc, akinek sikerült használhatatlanul gyengére öregednie, ő itt várhatta a véget. Igazi kis zárt világ volt ez. A rabok elöregedését persze a transzportálás megszüntetése is okozta: az utolsó fegyencszállítmány 1853-ben érkezett Van Diemen's Land-re, ahogy Tazmániát akkor hívták, de a börtönt csak 1877-ben számolták fel. (Ami után rendes kisvárossá akarták alakítani, át is nevezték Carnarvon-nak, de hamar rájöttek, hogy az adu mégiscsak a sötét múlt, az 1920-as évekre már múzeumok és hotelek várták a turisták tömegeit a Port Arthur-ra visszakeresztelt településen.)

Még belépéskor kaptunk amúgy egy francia kártyát, ami alapján megkereshettük a karakterünket, én ő voltam:

Szerencsére elég jóban voltam az őrökkel hogy munkafelügyelő legyek, 

úgyhogy azért nem volt vészese nehéz életem :)

Ahogy kezdett lemenni a Nap, közeledett a ráadás túránk ideje: Port Arthur Ghost Tour! Spooky :) A vezetőnk, Tammy kissé túl lelkes és túlságosan hívő volt, de maga  a séta kifejezetten tetszett, főleg hogy azt a részt jártuk be, amire délután már nem jutott időnk:

A (most már) tető nélküli templom, ami igaziból sosem lett felszentelve templomnak

(egyesek az itt történt gyanús halálesetekkel magyarázzák, sokkal valószínűbb viszont, hogy csak egy épületük volt és sok-sok vallásuk, amik között nem akartak rivalizálást)

Jártunk az orvos, a lelkész meg mindenféle hivatalnok házában, ahol persze rengeteg kísértet él, az egyik udvarban még egy hatalmas fekete kutya is, voltunk megint a szigorított börtönben, és egy földalatti kis teremben is, ahol anno a boncolásokat végezték.

Szerencsére végig biztonságban érezhettem magam,
hisz Andy önkéntes lámpahurcolónak állt :)

Félni tehát ugyan nem féltünk, de kicsit átfagytunk, nem bántuk hát hogy hamarosan visszatérhettünk a kempingbe, ahol saját kis tábortüzünk mellett vacsoráztunk, iszogattunk és bámultuk a döbbenetesen sok csillagot. És a wallabykat. :D

Tazzie - Day 6

A szombat reggel tehát egy kis útszéli (de tévével felszerelt) motelben ért minket North Hobart-ban, ami állítólag híres a kis bárjairól és kávézóiról, úgyhogy gondoltuk jó lesz nekünk itt reggelizni. 5 perc autókázás után ki is néztünk magunknak egy Patanella - Little Potato névre hallgató helyet, és hát nem bántuk meg.

Rose, a csodás tulaj, Brekky Brioche, a szuper reggelink, a pult és
 az English Breakfast Tea-m bájosan szedett-vetett terítékben

Mire végeztünk olyan gyönyörű napsütés kerekedett, hogy nem volt szívünk múzeumba menni, a Royal Botanical Garden viszont csak 5 percre volt, így inkább oda mentünk sétálni, és kicsit ledolgozni az előbb említett könnyed kis reggelit :)

 Szokatlan tazmán időjárás

 Még a kaktuszok is jól érezték magukat

 A kilátás se volt semmi

Vagy mondjuk a kacsaúsztató

De a kedvenc azért mégiscsak az orchideaház volt :)

Nem mondanám hogy ettől meg is éheztünk, de ha már szombat, csak elmentünk a híres Saturday Salamanca Market-ra, és belevetettük magunkat a piac forgatagába:

Kóstolgattunk, nézelődtünk, végül passionfruit fudge-al és wallaby kolbásszal távoztunk :)

 A Princes Wharf-nál még valami hadseregbemutatós-pénzgyűjtős-toborzós 

programba is belefutottunk

 Meglepően jó volt az élőzene

 Vagy mondjuk a kilátás :)

Tettünk egy sikertelen kis körutat Bellerive-be, de erről majd bővebben hétfőn, aztán pedig már kanyarogtunk is fölfelé a Mount Wellington-ra vezető szerpentinen. Kevesebb mint egy óra, és már ez terült el a lábunk alatt:

Leparkoltuk a furgont, és felfedeztük a hegytetőt, aminek egy részét persze hó borította... Hagyom hogy most egy kicsit a képek beszéljenek :)

 

 

 

 

 

 

 Itt azért felhívnám a figyelmet a kis fehér pontra, ami persze nem más mint egy 

alattomosan felém tartó hógolyó. Örömmel jelentem, legalább húsz centivel mellément :)

No ez már nem... ;)

 

 

 

 

 

Egyszer azonban minden móka véget ér, ahogy a Nap lemenéssel fenyegetett, mi is nekiindultunk, este ugyanis már Port Arthurban aludtunk. Azért még egy képet meg kell mutatnom Nektek, mert száguldó furgonból fotóztam ablakon keresztül hátrafelé, és kissé büszke vagyok rá :)

 Jó éjszakát!